Fellélegzés

Kicsikartam magamból egy koromnyi napra való dermedt nyugalmat, üvegvatta szivacsos lelkülettel, amire már a kéreg is úgy rászáradt, hogy nem is látszik semmi. Hírverésre dobolhatnak a fülem dobhártyáján dobverővel, ékelhetik vágyam forrását.

– Nézzétek, megmozdult a gyertyagazda, kinek kezében jeges kérgem olvasztója lakik. Hosszú szempilláit felemelve magasba tekintőn idenézett, s a hirtelen fényözön, mi szemébe tódult, leradírozta az összes nem látást. Mint megtestesült féltő szív, vetette magát jeges lelkem felolvasztására, s gyertyám lángja csöpögtette alá a szorító börtönfalakat. Tócsába gyűlt az olvadék, a jég eltűnt, s a vastag kéreg belobbanással szállt tova az üvegvattába, érzések végtelen özöne lökte a semmibe. Hevült a lélek, és újra érzett, róla is leperegtek mind a homokszemek, s a lánggazdával, ki újból látott, látni kezdett, és eggyé válott. A langyosból lassan meleg lett, majd forró ismét, mint a kezdet.

– A levest miért nem etted meg?

– Ne vitatkozzunk, ebédeljünk.

Lélek lélekkel, lélekasztalnál, léleklevesből, lélekétellel. Jóllakottan, rabságból szabadultan. Bús örömmel sírták a rabság veszteségét el, s vidám lélekkel lélegeztek fel lelki önmaguk feltámadására.