Gyökértől csúcsig

Rózsagyökerek ölelő oltalmában, piciny hajszálkinövések közé bújik meg az alsó rózsalét, ahol fény nem jár, s kegyelmi tétlenség oktalan vádja illetheti a tartományt. Pedig nem is lusta, semmittevő, értelmetlen életű közeg az, hol bimbók nem teremnek, virágok nem nyílnak, szirmok nem fakadnak.

Vétlen szorgalommal, vakon derengő, fényt nem látó, mindig éji világban megállás nélküli a munka, hogy a felszínen csodásan nyújtózkodó, pompázatos virág bármikor, bármely szépségversenyen a legelsők közt végezhessen.

Gondok kiszűrte, színes, nem szürke és főként nem fekete gyönyörben, a napfürdőzés kéjét pazarlón élvező, gondtalan felszíni csoda jól tudja a földalatti mélysegítők önzetlenül ölelő munkáját. Mégis, népszerűségben lubickolva hanyagolja félszeg, önzetlen segítőit, kik nélkül sosem virulna minden szem gyönyörködtetőjévé. Lenne csak egyszerű gyomjelleggel bíró bogáncs, vagy bürökféle, talán krumpli, hiszen annak a lényege van föld alatt, ám övé a szabadban. Megadatott neki, hogy megmutassa magát, tetszetős-e, a neki tetszőknek és nem tetszőknek. S míg az örök sötét nyúlványok, csakis az egészre gondolnak, abból is a legszebb föld felettire, addig a röpke éltű, pompás szirmoknak derengőn, csak néha jut a gyökér eszükbe.

Bár gyönyörük mulandó, a gyökér él tovább, következő virágok bimbóinak segít a pattanáshoz. "Ne tárgyaljunk mi mocskos gyökereinkről", susogják egymásnak bájos színesen, de isszák a nedűt, mit szorgosan nyom fel edényeikben az alsó munkások lenézett serege.

Mikor majd döngicsélő méhek sem lesznek fagyos égbolt alatt, a megfonnyadt szirmok aláhullanak, és hajdani szépségük emléke semmivé lesz, amint komposztként ivódnak a földbe, a gyökérbe, és táplálják az egységes egészet, jövendő dölyfös, villogó, mulandó szépeket, kik szintén egy öröknek vélt nyáron át büszkítik gyökértől csúcsig a növényt.