Ne civilkedj!

– Hé, fiúk, minket már megint itt esz a fene. Fogjunk hát kezet, végtére is barátok volnánk vagy mi! Jön a busz is, senki sincs rajta. Dendi, te látsz egyáltalán sofőrt?

– Nagyon halványan.

– Helyezkedjünk kényelembe, és menjünk! Valami egészen különleges alakulat lehetünk mi – apró kovácsüllőn fehérre hevítve, U alakban meghajlítva –, hogy minden évben, meghatározatlan időre, újra meg újra behívnak. Folyton hazudnak a kiképzésről! Szerintük egy macskanyávogásnyi lesz az egész, néhány óra. Aztán, mikor eltelt az első két hét, és senki sem hederít ránk, a hadnagy meg a tiszti szobában horkol egyfolytában, csodálkozik az a potyka őrmester, hogy nem vágjuk magunkat haptákba. Vigyázz, Dorin, mert rád repül!

– Van nálam légyspray, de hagyjuk, hadd éljen, úgyis kimegy a másik oldalon.

– Apropó, szerintem nagyon rosszul tetted, hogy tíz éve meghaltál. Azt mondják, nem olyan jó dolog, persze, ezt te jobban tudod. Erre szokták az orvosok mondani, hogy a körülményekhez képest jól van a beteg. Te a körülményekhez képest remekül nézel ki, de még a körülményeidet sem látom sehol.

– Dzsoka, kapcsold le azt a rozsdás égőt, nem lehet rendesen beszélgetni! Valaki nézze már meg az óráját! Nálatok is annyi az idő, mint nálam? Szerintem négy és fél hónapja dekkolunk itt. Nem hogy eltávozást, de még kimenőt sem kaptunk. Haza kéne menni, miért nem jön rendesen értünk az a buszsofőr nélküli busz, amelyik idehozott? Mire kettőig számolhattunk volna, már elit alakulathoz méltóan koszos, egyforma rangjelzésű, harmincnyolc éves egyenruhákban találtuk magunkat.

– Emlékeztek, hogy kerültek ránk?

– Szerintem Gagi papától, a hadtápostól, aki a hadnagyhoz hasonlóan, nem hajlandó – velünk együtt – öregedni, és még mindig szolgálja a nagy semmit. A civil cuccot meg belakatolta a raktárba. Most, amilyen kiszámíthatatlan, álomszuszék vadász – emlékeztek, állandóan vadkacsára vadászott –, el is feledkezett rólunk.

– Mit is tanultunk most?

– Azt hiszem, még elitebbek lettünk!

– Nem értem, miért tartanak itt, évente négy-öt évet! Kemények és vastagok a falak, ennek ellenére idehallom a hadnagy rotyogó horkolását.

– Ő sem éhes, pedig a kürtös igazán jelezhetne már valami táplálék-magunkhoz-vevő jelet...

– Srácok! Ki itt a legerősebb? Franci, azt hiszem, te vagy! Tépd le a lakatot, bemegyünk, zsipsz-zsupsz civilbe öltözünk, sarokba vágjuk az egyenruhákat és kimasírozunk.

– Egyetértek, szeretem, amikor ilyen szorgalmasan bólogattok! Menjünk hát!

Franci a harmadik rántással nem csak a lakatot, de a láncot is letépte. Bementek, visszaöltöztek civilnek. Kifelé jövet, két leheléssel összehegesztette a láncot, egyetlen tapsoló csapással összezárta a szétrántott lakatot, majd elindultak kifelé.

– Haver! Egy pillanat! Így nem lesz tisztességes! – szólt közbe – az alternatív rendfokozatváltásairól ismert – Doru, aki most sikeresen visszaküzdötte magát, egy elit alakulat tagjához méltóan, mindannyiunk rangjára. – Azért is volt ilyen kellemes az idei harminckét hónap, mert nem volt kinevezett parancsnok. Azonos rendfokozattal, azonos funkcióban, azonos idő óta szolgálók között nincs góré!

– Mondd, Dorukám, mit akarsz?

– Ennek a hadnagynak szólni kellene, de én nem szeretem az alvó embereket felkelteni. Hagyjunk neki egy cédulát, hogy feloszlott a hadsereg, vagy mi.

– Mit beszélsz?

– Nézz már ki az ablakon!

– Hoppá! Nyakamig ér a gaz, és a szemben levő épület vakolata megszűnt létezni. Egy fia lelket nem látok! Meg is lepett, hogy nem zavar masírozás, nótaharsogás – meg úgy általában a laktanyai üvöltözés –, amióta itt vagyunk, már nem emlékszem, hány hónapja.

– Na, slisszoljunk a főbejárathoz!

– Ne civilkedj, ellenőrzőpont!

– Oké. De ez össze van dőlve! Előtte egy szétesett, ha jól látom, altiszti sapka – csak volt –, mert ráesett egy cserép és szétmállott.

– Mi ez a robaj? – rezdült össze Árpád. Hátranéztünk. Az épület egyenletesen, katonásan összeomlott, és a műveletvégrehajtás szabályossága után, egy teljesen szabálytalan romhalmaz lett.

– Gyerekek, ki kéne szedni alóla a hadnagyot!

– Nézd, az egész életemet nem tölthetem itt!

– Én sem! Csatlakoznék, menjünk!

– Oké, de hagyjunk egy cédulát! Ez egy ilyen túlélő típus, tudjátok! Minket, különleges alakulatosokat... – nem tudom, tényleg azok vagyunk, vagy mi találtuk ki magunkat, csak mert így, mikor behunyjuk a szemünket, állandóan vissza-vissza hívogatnak – arra képeztek ki, hogy a leglehetetlenebb helyzetekből is visszarobbanjunk az élők sorába. Vegyetek példát Dorinról! Ő is itt van velünk, pedig...

– Most ne meséld el, hogy van, különben...

– Na, én akkor írok egy cédulát, odateszem a romok mellé, hogy "hadnagy, elmentünk, a hadsereget felszámolták. Ha előmászik...– mert elő fog, tudjátok –, seperje le magáról a koszt! Itt szemben, esetleg elsősegélyben is részesíthetik, ha szükséges, és az a nagyjából hétszáz kilométer, amennyire lakik, épp megfelel egy jó sétának. Van ugyan egy rozzant kerékpárja, mindig azzal hívják be a rendszeres évi... – hány óra van, nézze meg valaki –, most már hatvankét havi utánképzésre, de legalább azt a savanyú, beesett, enyhén gyomorbajos, picit idegkárosult egészségét egy jó sétával helyre teheti.”

– Jó fiú ő különben!

– Aha, nem esik bele az eső. Szeretnék javasolni valamit!

– Mondjad!

– Ha legközelebb jönne egy behívó – úgy, ahogy szokott, évente, félévente, mikor hogy, van úgy, hogy naponta –, ragasszuk a postásra az összeset, vigyük ki a megállóba, a sofőr nélküli buszhoz. Töltse le ő az összes újraképzési időt!

– Sok a szöveg, menjünk haza!

– Jó szerencsét, hadnagy! – kiáltott hátra Dzsoka, akiből bányász lett.

– Nem tudom, ti merre laktok, szerintem sétáljunk haza! Semmi értelme a buszra várni, nem kiszámítható, mikor jön.

– Igazad van. Kár, hogy nincsenek itt a gördeszkák, úgy jobban menne, de azt a kilencven kilométert lelépve, jobban fog esni az ebéd.