Látod-e babám?

– Édesapám, vegye gyorsan a puskát, és lője le! Jön a kalapos ember!

– Veszem én, kislányom, de miért lőjem le?

– Ugyan már, apám, nem emlékszik, mekkora árvizet csinált a múltkor, amikor azt a vizet a kalapja karimáján is idehozta a tóból?

– Hinnye, a bükkfa szivarját neki! Szóval ő szárította ki a halastavat?

– Igen, apám, de az a kisebb gond, emlékszik, hogy az egész faluból uszodát csinált. Idejött, megemelte a kalapját, rám mosolygott, és zutty a falura a tó vize. Mert tudja, megmondtam neki, hogy amíg a nagy vizet ide nem hozza, nem leszek az övé. De ő megtette!

– Hadd el, lányom! A kutak is ki voltak száradva, meg jól is jött a termésre. A beton is puhább, mint a tikkadt, halott szöcskenyáj kikopárult temetője, amivé az egész határ lett volna, ha nem locsolja olyan szépen meg.

– Apám, vigyázzon! Lője le, mert a zsebkendője után nyúlt! Tudja, nem akarok az övé lenni. Mondtam is neki, hogy látja-e amott a távolban azt a nagy hegyet? Csak a körvonala látszik innen a pusztából. Amíg ide nem hozza, nem leszek az övé! Mit nem mond erre a kalapos ember? Hogy a zsebkendője négy sarkán idetranszportálja, és most kalapot emel, látja? Mosolyog ránk, meghajlik, integet és a zsebkendője után nyúlkál. Lője már le, apám, legyen olyan aranyos, mert nagy bajok lesznek keletkezőben, nagy gyorsasággal.

– Na, kislányom, előbb tisztázd vele, hogy mi a helyzet! Mondjuk, mondd meg neki, hogy sosem leszel az övé.

– Ez olyan makacs, hogy akkor azt mondaná, most van sosem, vagy ki tudja, mit találna ki, de azért próbálkozzunk. Kalapos ember, hé, kalapos! Ne lengesse már, rakja vissza, legyen szíves, a zsebkendőjét a mellényzsebébe! Ott a mázsa, és álljon rá, kérem!

– Szeretem, amikor ilyen szépen mosolyog, azt is szeretem, hogy mindent rám hagy.

– Köszönöm, nagyon kedves!

A kalapos ember lépett egyet, fel a mázsára – a mérlegre, tetszik tudni –, amit egy pillanat alatt elnyelt a föld.

– Apám, mondom, ott van a zsebkendőjében a hegy!

– Ne hülyéskedj, kislányom! Nagy meló lehetett neki a halastó kiszárítása, de az a hegy sokkal nagyobb még a halastónál is, nem lehetett csak úgy idehozni egy zsebkendőn.

– Még ha csak egy zsebkendő lenne, de tudja, négy teljes sarka van neki!

– Minden zsebkendőnek négy sarka van, ezen most ne civódjunk.

– Lője le, legyen szíves, édes jó apám!

A kalapos ember a zsebkendőjét nézegette, jövendő aráját mustrálta tetőtől talpig, és odaszólt a már ipam uramnak gondolt apjának:

– Jut eszembe, kérem, szóljon a kondásnak, gulyásnak, pásztornak, valamint libapásztornak, hogy a jószágoktól és saját maguktól mentesítsék a legelőt!

– Tegye, apám, amit mond, majd lője le nagyon gyorsan!

– Lányom, ezt nem lehet lelőni. A puskagolyó, tudod, mintegy hatvan centiméterre megy bele a döngölt földbe, ha ennek a zsebkendője így tele van, akkor ez lelőhetetlen.

– Emberek, nyomás ki a legelőről, gyorsan!

Sürögtek, forgottak, pörögtek onnan a vágtató libaseregek, marhákkal és disznókkal egyetértve, mint még sosem látták korábban. Majd a kalapos ember mosolyogva megemelte kalapját, kitárta zsebkendőjét, és egy lebbentéssel odadobta a hegyet a legelőre. Nagyobb volt, mint a legelő, így aztán három falu hegye lett, ami egy pillanat alatt nőtte oda magát. A szájtátás után, elkezdtek helyzetet felmérni, és jövendő ipam uram nagy megelégedéssel nyugtázta.

– Lányom, látod, mennyivel nagyobb legelőnk van, és havasi legelőnk is lett egy ilyen alföldi faluban, gondolnád?

– Sosem gondoltam volna gyerekkoromban, ekkora hegyet még nem is láttam közelről.

Megszólal a kalapos ember.

– Ahonnan ez a hegy eljött...

– Úgy érti, maga elhozta a zsebkendőjében, annak négy teljes sarkában? Ott most mi van éppen?

– Nem látok át én sem a hegyen, de várjon, felnézek arra a felhőre, aztán vissza a hegy helyére. Sopánkodnak az emberek, ők meg nem láttak olyan lapos területet, keveslik is a tisztán maradt legelőt. Mások viszont nagyon örülnek, hogy nem kell többet hegyet mászni. Ők is leginkább legelőnek és kaszálónak használták ezt a hegyet, amit most, a zsebkendőm négy sarkán idehoztam kedves jövendőbelimnek. Mint tudja, ez volt az ő kérése! Meg is kapta nászajándékba. Leszel-e enyém, galambom?

– Látod ezt a marha nagy hegyet, te kalapos ember, babám?

– Igen, galambom!

– Menj, és hozz gyopárt! Míg azt meg nem teszed, én a tied nem leszek!

– Ipam uram, ha meg nem sértem, szedjék össze a traktorokat, menjenek, és tisztítsák ki a határt. Jövök a gyopárral, a kalapom tetején hozom.

– Édesapám, lője le nagyon gyorsan, most nincs föld rajta, nála, benne! Ha a karimáján egy tavat elhozott, akkor belefulladunk a gyopárba!

– Kislányom, módosíthatnál az álláspontodon.

– Kalapos ember, egy, azaz egyetlen egy gyopárt legyen szíves hozni, de nagyon sebesen, lótva-futva, én mérem az időt! Három század másodpercet kap.

– Azt a gyopárt a két századmásodpercem egy századán is elhozom, mégis az enyém leszel, édes galambom. Ott van a kezedben, meghoztam közben. Mondd, édes galambom, leszel az enyém?

– Nem leszek, kalapos ember, csak ha elviszi magát a ragya!

– A ragya, a körmöm feketéjének a kitisztulásával is elvisz engem, mégis a tied leszek, édes galambom!

Jött a ragya, átölelte, jó messzire repült véle, soha többet nem látta őt senki, szavatartó ember volt. Ámde visszajött a ragya, vigyorogva csobbantotta arcocskájába a kérdést:

– Lész-e, a galambom?

– Én a tied? Amíg a kalapos embert vissza nem hozod, nem leszek, utána sem biztos!

A ragya térült, fordult, a kalapos ember előkerült, de soha többé nem engedték sem kalapját, sem zsebkendőjét használni. Nem jók azok már nekik, szolgáljanak mást, hiszen ő úgyis az övé lett.