Kivétel

– Hahó! Itt vagyok! Szólj hozzám, kérlek, olyan egyedül érzem magam!

– Mit csinálsz ott bent? Hogy kerültél oda?

– Á, már három vándorlás ideje óta itt élek, azóta nem hallottam az enyéim szavát.

– Lehetetlen és hihetetlen! Mi fecskék általában pár óra alatt elpusztulunk fogságban. Hogy bírod ennyi ideje? Három nyár, három ősz, három tél és három tavasz, az borzasztóan sok egy ember közelében, falakon belül bezártan, elrekesztve mindattól, ami fecskeszívünknek az életet jelenti – a világtól, kék égtől, zöld fűtől.

– Nem olyan rettenetes, valahogy megszoktam. Engem nem befogtak, hanem megmentettek. Én sem értem, hogy mi segít a túléléshez egy ilyen sötét környezetben, ahol nem hogy fecskéket, de semmi egyebet nem látok, mint emberi tárgyakat. Még az ablakon sem tudok kinézni. Nem tudom, mi segít, hogy életben maradjak, de megszerettem ezt az embert.

– Hogy lehet egy embert megszeretni? Az emberektől félünk, de legalábbis nagy ívben elkerüljük őket. Mindig rosszban sántikálnak. Nem láttam még olyan madarat, akinek a javát akarták volna, hacsak nem nagyon messziről hozott, csúf, tarka, rikácsoló, bóbitás, görbe csőrű, fogságszeretőről volt szó.

– Nem érzem magam fogolynak a szó fecskei értelmében, bár természetesen keserű az életem.

– Hogy kerültél oda?

– Négy vándorlással ezelőtt, mikor a nyarunkat a szavannán töltöttem, egy alkalommal, óvatlanul túl alacsonyra szálltam egy száraz fa ágára és onnan a földre. Csipegettem, amit találtam. Túl meleg is volt, és nem figyeltem oda. Repültél már valaha egy szárnnyal?

– Ne próbáld meg, egy szárnnyal nem lehet repülni!

– Nem azt kérdeztem, lehetne-e, hanem, hogy repültél-e valaha egy szárnnyal?

– Megkíséreltem, de úgy zuhantam le, mint kő a hegytetőről. Csak azért nem csapódtam a földbe, mert kitártam a másikat is, így újra a magasba tudtam lendülni.

– Nos, amint ott csipegettem, ügyet sem vetve a – látszólag rólam tudomást sem vevő – hiénakutyára, saját gondatlanságomból, az rám ugrott. Nem lehetett egy negyed másodperc sem, hiszen jók a reflexeink. Rendes körülmények között rég a földbe haraphatott volna helyettem. Nem így történt, a bal szárnyamat kapta el. Tudod, amikor a fecske nagyon szorítóban van, már nem is a bal szárnya a fontos, hanem az élete. Én addig vergődtem, amíg kikerültem a szájából és újra a száraz ágon nem voltam. Az nem nyújtott elegendő biztonságot, oda fel tudott ugrani. Repülnöm kellett, mindenáron, a kettérágott bal szárnyamat is használva, teljes erőből fel a magasba, mígnem az ájulás környékezett. A hiénakutya lent követte utamat abban a reményben, hogy úgyis lezuhanok, és lesz ennivalója. Képzeld, engem akart megenni! Engem! Nagyon közel voltam már a tengerhez, amikor sérült szárnyam a megerőltetéstől kettétört. Így valóban egy szárnnyal voltam kénytelen folytatni, ami csak nagyon rövid ideig lehetséges.

Már a nyílt tenger felett kezdtem el zuhanni, és zuhantam, zuhantam, zuhantam, az eszméletemet is elveszítve, és a tengerbe estem.

– Belezuhantál a tengerbe?

– Bele. Épp úgy, mint mikor a csúzlizó gyerekek valamelyikünket eltalálják, és önmaga körül pörögve, fejjel lefelé vágódik a földre. Zuhantam és ezernyi csillagot láttam, pedig nem éjszaka volt, káprázóan sütött a nap.

– Így még érthetetlenebb, nappal még soha nem láttam csillagot.

– Gondolj vissza azokra az íves utakra, amikor már csak úgy gépiesen mozgatod a szárnyaidat, hogy le ne maradj a csapattól. Közben sötét minden a fáradtságtól, a szemed előtt mindenféle színek cikáznak.

– Emlékszem, ilyenkor néha villámlott és dörgött, úgy éreztem, pedig teljesen tiszta idő volt, és láttam a szivárványt is olyankor, amikor egy csepp eső sem esett. Csak azt nem értem, hogy – miután mi fecskék nem tudunk úszni –, hogyan kerültél ki a tengerből?

– Hát zuhantomban meglepetten észleltem, hogy nem süllyedek túl mélyre, nagyon megütötte az oldalamat a víz.

– A víz tud ütni?

– Olyan magasról nagyon nagyot tud ütni. De alig egy kicsit süllyedtem, máris valaminek nekiütköztem, ami izegve-mozogva, nyüzsögve a felszínre taszított. A víz hidegségétől visszanyertem az eszméletemet. A fájdalom az szörnyű volt, de ezernyi hal hemzsegett alattam egy halász hálójában, aki a zsákmány felhúzása után, rozzant hajócskáján megpillantott engem. Azonnal elkülönített a számára értékestől, a haltól, pedig abból él. Otthagyta őket, bekötötte a sebemet, és elhelyezett a kabinjában, majd hazahozott ide. Ismerem azt, hogy mi fecskék nem bírjuk a fogságot. Biztos voltam benne, hogy nagyon hamar bevégződik az életem, de ez a halász olyan szeretettel volt irányomban, hogy nem bírtam vele szemben megtenni.

– Nem bírtál elpusztulni a fogságtól?

– Nem! A harmadik, negyedik, ötödik napon rájöttem, hogy ez az ember szeret engem, és én is megkedveltem őt. Hazudnék, ha azt mondanám, nem tudnék nélküle élni, ha lenne szárnyam, de nincs. Elpusztulni meg nem bírok, úgy érzem, azzal elárulnám őt. Így itt vagyok egyedül, magam, és három vonulás óta először hallok fecskehangot

– Mit tehetek érted?

– Arra kérlek, gyere minél gyakrabban erre, amíg itt tartózkodtok, hogy egy kicsikét beszélgethessek veled, és szólj társainknak, ha van kedvük, jöjjenek. Olyan jó hallani az enyéimet ennyi idő után. Tudod, innen nem látok ki, arra kérlek, nagyon hangosan kiáltsatok. A halász nem bánt, tőle ne féljetek. Olyan tanulságféle is lehetek nektek, nekik, akik idejönnek, hogy mindig vannak kivételek és kivételes helyzetek. Egy kérdést feltennék én is. Mondd, te érted, hogy évente miért vándoroljuk előbb északról délre, majd délről északra át kétszer is a világot?

– A hideg miatt, barátom.

– És muszáj nekünk ilyen messzire jönni? Ugye, tudod, hogy értelmetlenül hajszoljuk – őseink útvonalán – ilyen hosszan magunkat.

– Ne szidd az őseinket!

– Nem azt teszem, csak gondolkodom.

– Mit csinálsz? Mi fecskék nem vagyunk oktalanok, de nemigen akad időnk gondolkodásra.

– Így igaz. Nekem nagyon sok időm szorult ki a rendes fecskeéletből, ahhoz, hogy jól átgondoljam, vannak olyan telek, amiket, ahol igazán jól érezzük magunkat, át lehetne vészelni. Máskor sokkal kevesebbet kellene délre repülnünk, néha többet, de nem mindig ugyanannyit.

– Barátom, ne haragudj, de én ilyeneket nem mondok a társaimnak.

– Megértelek, emlékszem három évvel ezelőtti magamra. Elég, ha te elgondolkodsz mindezeken és hozzásegítesz, hogy egy kis fecskehangot halljak. Máris fénnyel ragyogod be az életem.

– Jövök még, másokat nem hívok, nem szeretném, hogy bajod essen.

– Ugyan már! Magadat félted, mi bajom eshetne, hiszen bárhogy akarnának, nem tudnának bejönni. Sajnos, én sem ki. Kárt bennem nem tehetnének, mi fecskék nem is szoktuk egymást bántalmazni. Megijesztettelek? Nem ijesztgetek senkit, ha minden nap eljössz, az is jó. Hány éves vagy?

– Ahhoz fiatal, hogy elméletileg még találkozhatunk.

– Én meg ahhoz öreg, hogy már elméletileg sem nagyon találkozunk, nem hogy gyakorlatilag a következő vonulásotok után. Nekem már maradt ez a szintén öreg, aszott képű jámbor halász. Vele tengetem végig a hátralevőt.

– Jövök minden nap, harsányan fogok kiáltozni, és ha megígéred, hogy nem zavarod össze társaim fejét, még az sem lehetetlen, hogy néha-néha magammal hozok valakit.

– Egyedül nem veszélyes ilyen gondolatokkal, tapasztalatlanul találkozni?

– Nem, mert testvérem voltál, talán az is vagy még mindig, így félig emberré vedlett gondolataiddal. Nem hagylak el teljesen, amíg tehetem.

– Köszönöm, várlak hát!