Végállomás

Nehezen viselte Borbála hiányát, de lelkében olyan nyugalom volt, mint sima arcú, csillogó mosolyú ifjúkorában. Az elmúlás soha nem foglalkoztatta. Borbála egész életében az önfeláldozás túlzásba vivője volt, ezért elsőnek kelt, hogy ébredéskor a többiek nyugodtan ásítozzanak munkába menés előtt.

Utolsónak feküdt, hogy meggyőződhessen a biztonság derengő bennfentességéről. Talán ez a gondoskodni vágyás motiválta, hogy mindenképpen Jánosa előtt kell elmenni arra a helyre, ahol nem árt egy fogadó, mert még sosem járt ott. Ma már tudja, hogy feleslegesen sietett, és ilyen fogadóbizottságra semmi szükség.

Alajos, tizenöt éves dédunokájával sétált éppen, fátyolfelhős, kellemes, késő tavaszi délután, és kedélyesen csevegtek.

Amália vicceket mesélt, és kuncogott, a dédpapa pedig örült neki, és büszke volt, hogy fiának már unokája van. Persze ez így, kilencven után, egészen természetes. Anekdotázott, és Borbála néniről beszélt. Kiről másról? Persze saját magáról is… Amikor váratlanul odaszólt:

– Icukám, kedves, hova tűnt a sarokról a kintornás?

A lány viccnek vette és válaszolt:

– Dédpapi, itt soha nem volt tornaegylet, és nem is kínlódtak!

– Icukám, ha a papa 120 pengős havi fixe mellé, a kintornás örömére és a családunk egyensúlyaként, nem énekelnéd össze a plusz havi nyolcvanat, éhkoppon maradnánk. Talán már az utcán lennénk… De ahogy te csicseregsz, úgy nem csicsereg senki! Sokszor elnéztelek, én szégyellném magam, és teli volnék lámpalázzal, de te kinyílsz szendén kalapod alatt, akár a kutyánk szeme, ha valami megszokottól eltérőt lát. Az a kövér kintornás, akár egy báznai, tekeri, és tízszeres hasznot csinál gyönyörű fellépéseddel. Vissza is él vele, de azért a nyolcvan pengő, még így is nagyon jól jön.

– Dédpapi, most viccelsz?

– De Icukám, ne trombitáljunk! Elő kellene keríteni azt a tekerőst, különben éhen pusztulunk… Ne nevezz ilyen furcsa beceneveken, bár Burccseknek hívsz, de az mégis más, mint a dédpapi. Aztán vigyázz, bár nagyon rendes neveltetésű leány vagy, de ez a sok gigerli… Megbocsáss, teljesen belepirultam, abba is hagyom az ízetlen feltételezgetéseket, tudsz te vigyázni magadra. Hiszen nálad az erkölcs mindenekfelett, és a család.

Amália ekkorra szembesült dédpapa állapotváltozásával, amit magában zöld pillangó röptének élt meg, virágos mezőn, kutykuruttyoló levelibékákkal. Igyekezett természetesen viselkedni, bár felhívták a figyelmét a családban, hogy a dédpapa sem halhatatlan, akár a dédmama – aki csillagról vagy valahonnan jóval közelebbről tekint Borbálára –, s aki már két éve elment, minden ilyen előjel nélkül.

– Menjünk, Alajoska, majd az a kínlódó tornás is előkerül, de most púdereznem kell, meg ilyenek. Talán a teát is meg kellene főznöm, és a kedves mamának valami horgolásfélébe besegíteni.

– A drága jó nagypapa szamovárját fogjuk használni ma is, ugye?

– Vajon mi lehet az a szamovár?

– Már megint ugratsz! Mondd, te látod az ablakok magasságában úszó zöldeskék paprikamezőt?

– Persze, Alajosom, tegnap délután palántáltunk a kedves mamával és a többi testvérrel, de te valahova elcsatangoltál.

– Mi ez a sok villanó cikázás? Rettenetes zaj van, mint tavalyelőtt, amikor egy automobilt láttam!

Szegény lány összerezdült, mert autók százai cikáztak a park mellett.

– Gyere, Alajosom, veszek neked sütit!

Elkezdett beszélgetni, arról a nyolcvan évvel korábbi világról, amiről derengő fogalma is annyi volt, mint aki a spenót fogalmát keveri a sárgaborsóéval, és mindent szándékos viccnek álcázva, hazavezette dédapját. Alajos a száz százalékból, épp az ajtón benyitás után, fotelébe heppenve, zuhanva süllyedt kilencvenkilencet. Lassan még körülnézett a sok ismeretlen izé között, majd csendesen nullára apadt. Megfogta rámosolygó Borbálája kezét, aki ha már előre ment, tényleg irányította a felfelé vezető úton. Egyre távolabb az előbbitől és mind közelebb a – soha nem gondolta, hogy ennyire várt – végállomáshoz.