Bolhafoltozó

Kelemen doktor átmeneti, páciens-pangásból származó pénzhiánnyal küszködött, pedig remek laboratóriuma volt a kiválóan felszerelt rendelője mellett. Komoran töprengett, amint a közeli élelmiszerpiac felé bandukolt. Mákos gubára éhezett meg, vásárolt is egy zacskónyi mákot, épp egy kilónyit. Fogta, hazavitte, és lerakta az asztalra. Még mindig azon spekulált, hogyan mászhatna ki ebből az akut, egyre mélyülő pénzhiányból. Mikor az asztalra pillantott, igen elcsodálkozott, a zacskó izgett és mozgott.

– Ejnye, mi a szösz lehet ez, valami génmanipulált, újmódi mákot sóztak rám?

Odament és kibontotta, bár ne tette volna. Homlokon csapta magát, mert az egész mák – úgy ahogy volt – kiugrándozott, szerteszét a szobában. Lekapta papucsát, megpróbálta csapkodni őket, de lehetetlen volt akár egyet is eltalálnia. Hirtelen furcsa bizsergést érzett a fülcimpáján, odakapott, hogy megvakarja, de akkora már a füljáratban érezte a kellemetlen viszketegséget. A dobhártyájánál közvetlenül megszólalt egy cingár hang.

– Doktor úr, segítsen nekünk!

– Ki a manó beszél hozzám?

– Én vagyok, itt a fülében, kérem, ne vakarjon ki! Bolhák vagyunk, a bolhapor áldozatai, mindenhol irtanak minket.

– Amennyiben folytatni akarja a beszélgetést, kedves bolha úr¼

– Bolha kisasszony! – vágott közbe a fülében ülő bolha.

– Amennyiben folytatni kívánja a beszélgetést, kedves bolha kisasszony úr…

– Bolha kisasszony! – cincogta fülébe a bolha.

– Bolha! Ha beszélgetni akarsz, szólj a többieknek, hogy mars, vissza a zacskóba!

– Nem lehet, főnök, már majdnem megfulladtunk. Mind menekültek vagyunk. Sebesültek, gyermekek, férfiak, nők, öregek. Már mindenhová elküldtük követeinket. Andriska fiam jelentette, hogy végre talált egy becsületes orvost, tudniillik magát, akire számíthatunk, hogy segít bajaink megoldására.

– Mielőtt folytatnád, ott az a nagy kartondoboz a sarokban, ugráljon mindenki abba, az legalább 20-szor nagyobb a zacskónál!

– Pillanat, kimegyek a cimpájára, csak le ne üssön!

Onnan már nem hallotta a hangot az orvos, de a bolhák egymás között – úgy látszik – remekül értekeztek, ebből a távolságból is, mert illa berek, nádak erek, mindenki egy szempillantás alatt a nagy kartondobozba pattant. A bolha visszaszökkent a dobhártya mellé és folytatta:

– Azt szeretnénk, ha a betegeinket, törött végtagú és mérgezéses tüneteket produkálókat meggyógyítaná!

– Túl picik vagytok ahhoz, hogy magam meg tudjam csinálni. Hányan is vagytok?

– Ha jól tudom, 16 220-an.

– Akkor főleg, nagy gyorsasággal kell elvetni az egyenkénti vizsgálatot. Keressétek meg a legjobb kézügyességűt, vagy, hogy is nevezitek ti a csápjaitokat vagy lábaitokat – amik vannak nektek –, szóval azt, és jelentkezzetek.

– Nem fér hozzá kétség, a legügyesebb Bracski!

– Akkor mondd meg Bracski kisasszonynak¼

– Ő egy férfi, tudja doktor úr, mint maga.

– Nálam valamivel kisebb, ha belegondolunk, de most ne a nézetekkel bíbelődjünk! A következőt tudnám ajánlani Bracskinak. Miután az egyik beteget felfektetjük a tárgylencsére, megtanítom a gipszelést, sínbetevést bolhaszinten. Így saját méretű társait kezelheti, én viszont, ha szét nem is tudom nyomni magukat, mert ahhoz két köröm kell¼

– Úristen, doktor úr! Ne beszéljen ilyeneket, a múltkor láttam Ubul nagybátyánkat, amint ocsmány módon, egy sikongó hölgy – azt hiszem, nő volt – végezte ki, két körme között. Szétpattant szegény, semmi nem maradt belőle, csak egy laposság.

– Na, ezért én sem tudnálak titeket szétnyomni, nem is akarlak, de a végtagjaitokban komoly kárt tehetnék. Bracski viszont, ha kiképezném, néhány hét alatt, vagy hamarabb, minden végtagsérülést, sőt általában a traumatológiai gondokat meg fogja oldani. A toxikológiával kapcsolatos megbetegedéseket még magam is át kell, gondoljam, ilyen apró termetű egyedeket nem kezeltem, tehát a megfelelő ellenszereket, megfelelően kis mennyiségűre, de hatásosra kell beállítanom.

– Millió hála, dokikám! Nem gondoltam, hogy ilyen rendes ember, hogyan tudnám ezt meghálálni?

– Ugyan, kérem, hagyja, kisasszonyúr. Nehogy megcsípje a fülemet!

– Tudja, nagyon éhes vagyok már.

– Nem tudom elképzelni, miben tudnátok nekem segíteni.

– Majd gondolkodunk a dolgon, nem vagyunk mi paraziták. Szeretjük a vért, de hát nekünk az olyan tápanyag, mint magának a krumpli, borsó vagy sertéshús. Nem hiszem, hogy örülne, ha a disznósültje háborogna a tányéron étkezés közben. Aki segít, annak mi is segítünk!

– Nos, első szabály: sem engem, sem a háziállataimat nem csipkedhetitek. Csinálok egy jól megcukrozott és megsózott vizes oldatot, azzal hosszú ideig ellesztek. Nem olyan, mint a vér, de amíg kiképzem a doktorotokat, aki kiképzés után képes lesz továbbadni a begyűjtött tudást, addig eldiétázgattok. Közben eszembe jutott, miben tudnátok segíteni, tudniillik nagyon rosszul mennek a dolgaim, alig van praxisom. Kijelölnék 30-40 személyt, de csak három hét múlva, amikor lejár a tanítási idő, és felgyógyítalak benneteket. Elmennétek és jó sok begyűjtött vért hoznátok nekem, hogy a laboratóriumban ki tudjam elemezni, kinek mi a baja, és utána közölném ránézésre mindenkivel. Egyből csodadoktor lennék, azt hiszem, nagyon megugrana a pacientúrám.

– Ezen ne múljon, mi ezt a munkát örömmel elvégezzük.

– No, akkor álljunk neki!

Nekiálltak, végigcsinálták a kéthetes tanfolyamot, ami alatt, Bracski bolha urat tökéletes felcserré képezte ki Kelemen doktor. Rábízta, hogy nagyjából száz bolhánként még egy-egy – ügyesnek gondolt – pattanónak adja tovább tudását. Ezek után, mikor már bolháék nagyon agyonra voltak a cukros-sós-víz-szürcsöléssel, kezdődött az akció.

– Tudjátok, barátaim, milyen pocsékul néztek ki a tárgylencsén felnagyítva? Valószínűleg nektek is ilyen visszatetsző lehet egy emberi lény, a saját szemszögötökből. Kilel a hideg, ha rátok nézek, de megfogadtam, hogy segítek, legyetek bár paraziták. Menekülteknek, szerencsétleneknek meg kellett tennem.

– Apropó, tulajdonképpen, hogyan tudunk mi társalogni?

– Hát, ez éppen egy táplálkozási mellékjelenség. Ugyanis, gondolom, az emberekből felszívott uzsonna hatására, egymás között is így beszélünk. Roppantul zavar, mikor idegen bolhákkal találkozunk, akik idegen földön, idegen emberekkel, idegenül beszélnek egymás között is, és nem értjük egymást.

– Ezt sem hittem volna. Nos, következőképpen gondolnám az akciót. Itt van egy harmincas lista.

 – Lehet nagyobb is, főnök, 300-as is!

– Rendben, kis türelmet kérek, úgy félórát – és az orvos felütötte a telefonkönyvet, nem egészen találomra –, a lakcímek szerin, a hozzá közelesők közül kiválasztott 300 embert.

– Most osszátok fel magatokat elég alegységre, hogy jól belakás mellett, nekem nagy mennyiségű vizsgálati anyagot tudjatok produkálni. Mindegyik alegységet külön-külön kérem, jegyezzék meg a neveket, és még véletlenül se táplálkozzanak máshonnan, mint a kijelölt célszemélyből.

– Jó tett helyébe jót várjon, doktorkám. Biztosítom, hogy a fegyelem köreinkben elsődleges. Látja, a maga kedvéért képesek voltunk cukros-sós-vízen koplalni hetekig. Igaz, sokat segített, nagyon-nagyon sokat. Most már Bracski gyönyörűen tud gipszelni, külső sérüléseket ellátni, és mérgezéses tüneteket is, a maga által kifejlesztett termékekkel, hatásosan gyógykezel. Indulunk tehát.

Nem esett feltétlenül nehezükre, hogy a kijelölt személyeket már-már sárgafejűre döfködve, a feladatot végrehajtsák. Csak zabáltak, zabáltak, zabáltak, tömték magukat, aztán csoportosan, a megadott időben – a doktornak sejtelme nem volt, hogyan oldották meg –, majdnem másodpercnyi pontossággal mindenki hazaérkezett.

Néhány hétig egyebet sem csinált, mint éjjel-nappal vizsgált, elemzett, jegyzetelt, vakarta a fülét és diagnózisokat állított fel. Hiába ragadt le a szeme az álmosságtól, vagy kopogott a szeme az éhségtől, fontosabb volt a cél. Meg is tette! A célszemélyek között, sajnos igen sok beteget talált, akik nem csak kezelésre szorulnak, de nem árt, ha feltétlen bizalommal vannak gyógyítójuk iránt, mint idomár, az általa dresszírozott oroszlán szájában fejével.

Nem volt egyszerű sok tucat véletlen találkozást mímelni, ránézni a jövendő páciensre, szemébe meredni, és csüggedten, füleket lógatva, közölni: – Hölgyem vagy Uram, tudja, hogy maga ebben és ebben a betegségben szenved?

Majdnem mindig visszakérdeztek:

 – Honnan tudja?

– Ne is kérdezze, orvos vagyok. Első ránézésre – a pupillák állásából, az arcredők alapján, valamint a bőr kipárolgásának illatából – azonnal pontos diagnózist állítok fel. Van egy jó hírem is a rossz mellé. Nemcsak kezelhető, de gyógyítható is a betegsége – mondta számtalanszor.

Más esetekben, tűnődve jegyezte meg: – Betegsége ugyan nem gyógyítható, de kezelhető és szinten tartható, jó életperspektívákkal.

Ezek után bolháékat szabadjára engedte, azzal a kölcsönös megállapodással, hogy folyamatosan tartják a kapcsolatot, nem költöznek túl messze, ha netán szükségük lenne egymásra, bármikor, mérlegelés nélkül pipálhassák ki az egymással történő azonnali találkozás lehetetlenségét.

Ha netán elfogynának a gyógyulásra szorulók, bolháék azonnal szereznek néhány tucatot vagy néhány ezret. Amennyit bír kapacitással doktorunk, és egy újabb, még veszélyesebb vegyi fegyver bevetése esetén – bolháék a bolhairtást így nevezik –, okkal és joggal számíthatnak az orvos segítségére.

Hogy mindez kinek jó? Nem tudom. Talán a bolháknak, elsősorban. Ám egy jó orvos az embernek sem árt, még, ha kissé kacifántos rafinéria árán válik is – önkéntes csapdajelleggel – az illető kezeltjévé.