Szakágazat

Igen tág kategória a Megalázók Szakágazat, ez ugyanis magában foglalja az élet majd minden területét, legelsősorban a munkaügyi területeken, balról jobbra, fentről le, mindenhol. A munkán kívüli személyes viszonyokban is előfordul, de ami nem hivatalos, azt most nem számítjuk ide. A Megalázók Szakágazat tagságára csak azok predesztináltak, akiknek legalább néhány alkalmazottjuk van. A sors fintora, hogy ha 100 százaléknak vesszük az egészet, belőlük mintegy harminc-negyven százalék alkalmatlan a feladat betöltésére, nem képes felnőni a megalázói magaslatig. Megalázók és megalázók között jelentős a különbség. Nagyon komoly tévedésben van, aki azt gondolná, hogy igazán jó megalázó csak alulművelt, netán kétkezi munkás lehet, két-három beosztottal. Az is téved, aki a bőrfotelekben ülő, helyenként pöffeszkedő vezérigazgatókra, vagy ezeknek a még magasabban trónoló főnökeire gondol zsigerből.

Iskolapélda:

Egy barátom, akit építkezésen dolgozó ácsként, munkahelyi utasítással átirányítottak egynapi munkára egy másik vállalathoz, a kaputól távol fölismert egy régi hangot. Ez a hang emlékeiben is harsány volt, most viszont habzó szájjal ordítozó. Gimnáziumi padtársa, nálánál sem okosabb, sem ügyesebb nem volt, sőt képességeiben megkérdőjelezhetetlenül gyengébb. Benyitott és köszönt:

– Szervusz, drága barátom, de jó, hogy látlak, ezer éve nem találkoztunk, mi történt veled? Mi ez a mocskos ruha rajtad, csak nem valami melós vagy?

– De, ács vagyok, át kellett jönnöm, hogy… te jobban tudod, mit kell itt megjavítani…

– Téged küldtek?

– Igen, mint látod.

– Ott hátul van egy pár ajtófél, azokat kell rendbeszedni.

Közben görnyedt, girhes emberek, púposra rakott talicskákat toltak hátul, mint megannyi rabszolga.

Kedélyesen, szinte bájosan baráti csevegését, a gyakorló megalázó – barátom volt osztálytársa – időnként dobhártyát szaggató, idegeket tépő ordítással szakította meg:

– Te piszok, lusta, ne ténferegj, mint egy gebe!  Dolgozz, azért fizetünk! Ne húzd a szád! Mi van, reklamálni akarsz? Nyugodtan tedd, húszan jönnek helyetted, egy szavadba kerül! – és folytatta a bájos, baráti beszélgetést.

– Figyelj, ha hátul azokat a dolgokat megjavítod, nekem szükségem lenne egy ilyen emberre, mint te. Jól ismerjük egymást, gyere hozzám dolgozni, megfizetlek. – Közben, néhány fülsiketítő ordítással ismét tudtára adta tucatnyi beosztottjának, ki az úr a háznál.

– Különben, hogy lettél te ács?

– Én ezt szeretem csinálni.

– Ne viccelj! Mindig jó fej voltál, sokkal többre vihetted volna.

– Nem vittem kevésre.

– Te tudod, na, figyelj, akkor jössz hozzám dolgozni, tudod, mint barát a baráthoz?

Az ács végiggondolta, hogy neki is van egy megalázója, akit nem kedvel, mert hetente, kéthetente, de nem gyakrabban, letolja, amúgy megalázó módra a beosztottakat. Néha együtt, néha külön-külön kesergeti az életüket. Már nem volt annyira fiatal, hogy ne mérje fel, a hajdani barát a második munkanapon ugyanúgy ordítana vele, mint a többiekkel. Mit neki az a valahány százaléknyi fizetéstöbblet. A két megalázót összehasonlítva bizony az ő megalázója, jámbor kenyeres pajtás volt, valamikori barátjához képest.

– Á, köszönöm, nem. Jól megvagyok én, fizetnek is rendesen. Most megyek, megcsinálom a munkámat, aztán még beszélünk, rendben?

– Rendben, pajtás.

A megalázó félpercenként ordított, amint az ácsunk odébbállt dolgát végezni. Gyakorlatilag folyamatosan…

Kedélyesen búcsúztak el.

– Remélem, hamarosan találkozunk – mondta a főmegalázó volt barát.

– Persze, pajtás, én is remélem, egy sör mellett. Akkor mentem, viszlát!

Magában boldogan könyvelte el, hogy a megalázó skálán, ha osztályozni kellene, az ő megalázója milyen jó megalázó. Nem sírt azon, hogy ő nemcsak azért lett ács, mert egész életében az ács szakma vonzotta, hanem azért is, mert nem alkalmas a Megalázók Szakágazat tagságának elnyerésére.