Nullás liszt

Életem félelem, sírok. Kérlek, ne maradjatok, omlón szőke bomló fürtjén, pöttyös, kockásan takaró, selyemszál kínokban vergődve. Bántó tilosságban, vakarón, zuhog alá a zöldült, kopaszon hergelt fénynyaláb boglyas áldozata. Csempéről csigázott, selyemcsillogású földben, decensen tátongó jármot húzó, motorszegecsekkel lenn a parton, merészen robognak a távírópóznák.

Húzd ki magad, szép nyakú höblönc szőke, s elbarnult szemeid kacsintásától óvó, riasztó szemüveged mögé ne bújj! Fújd a buborékot, röpködnek és szétpukkadnak a maradék erejükből aláhulló semmik.

Tarkóvakarók, vakarótartók! Tetszik, nem tetszik, akkor is síkos, kiáll belőle a fehér falú –nagyvirágú gombos, egy cseppet sem rongyos – kényelem. Műanyag, szégyellem cakkodat, négy ablak tömör fényen nem jön semmi pír. Szemüveged megette, a kockás, pöttyös tapló – zölden rózsaszín, viruló csikorgás – mezőben menj csak előre, kék erdő sűrűjébe, s fűzd ősz cipőm fűzőjét, filléres sárga facipőd lépcsőn járó kopogásába.

Felnézek – lenézel, lenézek – felnézel, kopogok – ajtót nyitsz, kinyitom – kopogtatsz, megnőttél – megcsöktem, szép lettél – rút lettem, zongorázz, mint régen, villantsd fel az égen szegényes regényünk elszállt falfestményét. Tik-tak, tik-tak, óra szól és ketyeg, húzd meg a serleget, mint propeller, pörgőn, lágyan és zizegve. Hozd vissza a múltat, lenyúlták mellőlünk a sok megtanultat. Nullás liszt, nullás, nullás, nullás…