Egy kis bőcsködés

András bá' csak vergálja félreborult szénásszekerét. A völgyben az est leszálltát fekete esőfelhők nyomatékosították. "Vihar lesz egy kettőre, még a szekerem alá sem fekhetek – gondolta. – A lovakat sem hagyhatom, kezdhetem az egész munkát elejről. Le kell rakodnom, felállítani a szekeret, majd vissza az egészet. Olyan fáradt vagyok, hogy legszívesebben lefekünnék alvó ping-pong labdának, a fúvós fesztivál valamelyik kürtjébe. Ezek a lovak es, mit csenyáljak velük, elcsenderedett a baloldalinak az istrángja. Úgy összehúzta kettejüket, mintha egy nyolclábú ló állna a szekerem előtt, még jó, hogy lábuk nem törött".

Az eső elkezdett szemetelni, ijesztően szerteágazó cikázású villámok csapdostak, valahol fent a Hargita tetején. Az egész felhő akkora volt, mint maga a hegy, és belegyúródott a völgybe.

A két csóró – Székelyföldön a kamaszt ezzel a szájat mosolyra húzó jelzővel illetik – az utolsó pillanatban vette észre a felfordult szekerű András bá’-t.

– Ne te ne – szólt az idősebb –, a szomszéd vidításra szorul. Hajtsunk kicsit tovább!

Odaköszöntek a szekér tetejéről, a világ leghétköznapibb módján.

– Jó estét, András bá'! Műk menyünk haza, látom, maga még marad. Na, Isten megáldja!

S a lovak fáradt tempójú baktatásával húzatták magukat egy kőhajításnyit, majd megálltak, leszökkentek és visszasétáltak. András bá' még mindig azon tépelődött, hogyan oldja meg a helyzetet, bár ez a két ifjú pillanatok alatt helyre segíthetné. Szomszédok is, segítőkészek is, de most valahogy olyan undokul viselkednek.

– Mit tátjátok itt a szátokat, két málé?

– Műk semmi egyebet, szomszéd bácsi, mint tanulunk.

– Mit tanultok? Ejsze, gyantabámulást.

– Amikor már igen-igen sötét van, a nap le es méne, szinte teljesen reánk szakadnak az ég fellegei, de hogy szomszéd bácsi tudja – csak így szemérmetösen mondom –, műk a kocsikerékkenést másképpen csináljuk, otthontájt, a hí alatt, a csűrben. Mindig kibillen, sok nyűgöt okoz, de most végre lelénk egy valódi bölcset.

És az idősebb odalépett az első kerékhez, ujjával megforgatta.

– Ez igen, alig nyikorog, nem kér ez még degenyeget. Testvér, tekerd meg a hátsót!

– Erre ráfér egy kevés.

– És mondja, szomszéd bácsi, most, hogy így jobbra dőlt ez a szekér, a két bal kereket zsírozza meg, s majd miután felállította és hazazötyög, úgy emberesen jól kialussza magát, a jobb kerekek holnapra maradnak, akkor balra dönti meg a szekerét?

András bá csak állt és nézett, nem tudta, hogy dühöngjön vagy nevessen, hogy nekiessen-e a két szemtelennek, vagy hagyja őket játszani. Nem így ismerte a szomszéd fiait, segítségre számított. De jótett helyébe jót várj alapon, ezt a fogalmat ők is elfelejthetik életük hátralévő részében.

A két suhanc nagy bölcsen nézte egymást, aztán nem bírták tovább. Egyikük sem adott jelet a komor, okoskodó szekéraljvizsgálat komolyságának megszüntetésére, de már olyan piros volt az arcuk és guvadt a szemük is, hogy egyszerre kezdtek el hahotázni.

– Na, jöjjön, szomszéd bácsi, tartsa a lovakat, és műk felállíjuk a szekeret!

Az egyik az egyik végén, a másik a másik végén ragadta meg a szénatető alatt a hosszanti rudat, aztán a hosszanti rúd szorítása alatti keresztszorítókat, a szénaoldalt, majd a szekér bölcsőjét.

– Meg ne haragudjon – szólt a fiatalabb –, műk es felborulánk vala nem egyszer lehetetlenségünkben, mikor kétannyit akartunk hazavinni, mint amennyi a szekérre fér, de ketten vagyunk, maga egyedül. Ne rakja így meg máskor soha! Jobban jár, ha mint az ökröket, úgy vezeti elöl a lovakat, hogy minden zöttyenőt és követ elkerüljön az országútig. Onnan már baja nem lehet. Most már tényleg Isten megáldja, előre megyünk, nem sietünk, még hátra-hátrakukkantunk, aztán majd az országúton megszaporázzuk.