Olvasóterem

Az érdekesség kedvéért, egy kétvagonos, piros villamos csörömpöl végig a Szent László templom mellett, Örsiből Velence felé. A kettes. Pár másodperc különbséggel megkondulnak a harangok, a görög katolikusé és a Holdas templomé is, majd a teljes váratlanságban, a városháza tornyából szinte belesüvít a levegőbe egy éles hang.

Az emberek megállnak és figyelnek, egyesek arcára öröm ül ki, mások egyértelmű csodálkozásuknak adnak szabad utat. „Ezt is visszaadták végre, gyermekem”, mondja agy anya tíz év körüli kisfiának, „azt hiszem, a Hunyadi induló”. Tévedett, de mint tudjuk, tévedni emberi dolog. A név egyik felét feltétlenül eltalálta, induló az, csak éppen nem Hunyadi, hanem Avram Iancu indulója, amelyik attól a naptól kezdve éjjel-nappal óránként hívja fel a környék lakóinak figyelmét a pontos időre. Nem tudom, hogy lehet megszokni… Kilométerekkel odébb, az egykori múzeum mellett sem tudtam aludni, mert már-már a levegőt vágva visított fel óránként.

Nem könnyű a téren élni. Már azt sem tudom, a forgalom, a lárma, a négy templom harangja, vagy egy nagy golyóba gyúrva, az egész együtt taszít az ott lakás gondolatától is. A sarki gyógyszertár mellett – ami akkor még létezett – fordultunk be, rátekintettünk a sok egyszemélyes, kényelmesnek mondható paddal telerakott parkra, és ballagtunk a könyvtár épületébe.

Nekem nem nagyon fűlött hozzá a fogam, még elég kicsi voltam. Olvasás, egyenlő iskola jellegű gondolatok jártak a fejemben. Ugyan már átrágtam magam néhány regényen, de az ízét csak később kaptam el. Akkor alaposan rászoktam, és legnagyobb örömömre, ezt a rossz szokásomat a mai napig nem voltam kénytelen abbahagyni.

Egészen lámpalázasan fordultam be a kapualj alatt. Társam, aki majdnem bentlakó volt arra, mindenkinek előre köszönt, ismerték, én még sosem jártam ott. Az emeleten bement előbb balra, végigmustrálta a kínálatot, és rájött, hogy már mindet olvasta.

Aztán a lépcső korlátja mellett átballagtunk a túlsó oldalra. Nem egészen értettem, mi az az olvasóterem. Miért kell teremben olvasni egy könyvtárban, ha kikölcsönözheti az ember, de sosem voltam az ismeretek szerzésének ellensége.

Elölről nézve az épületet, bal oldalon kis torony emelkedett. Az egyedüli, amelyikből semmiféle zajártalom, vagy „kedves” melódia nem kúszott az éterbe. Talán más épületeknek is lehet torony formájú kupolájuk, de azokat most hagyjuk békén. Még a Sas-palotát is, hiszen ez a korábban és ma görög katolikus püspöki palota egy építészeti remekmű! A későbbiekben, de sokszor jártam esténként a mellé beosztott diszkóból a sarkon túlra, ahol közvetlenebb beszélgetésre is lehetőség adódott.

Most visszatérünk a lépcső korlátja mellé, és belépünk azon az ajtón, ahol még mindig lámpalázzal töltődve, rendkívül furcsán éreztem magam. Idegen helyzetben, idegen helyen…

A révkalauzomnak szinte előre köszöntek. Otthonosan mozgott, piff-paff nyúlt az űrlapok után és töltötte ki őket. Majd rendkívül hosszú várakozás után berecsegett nyekeregve egy felvonó. Ez már felkeltette az érdeklődésemet, tehát itt automatizálják a könyvhöz jutást.

Még nem tudtam, mire megy ki a játék, de talán a tizedik, azt hiszem, kézzel, kötéllel felhúzás után, mert – ha egyáltalán létezett zsengébb korában – valószínűleg étellift lehetett, megérkezett a várva nemvárt két könyv.

Valami újabb formaságon át kellett esnünk, aztán bezúdultunk az olvasóterembe. Azaz csak én, mert aki tudja a helyi szokásokat, betartja. Azt hiszem, egy egész percre volt szükségem, hogy rájöjjek, itt el kell némulni. Miután a rendkívül szúrós tekintetek után sem hallgattam el, csak csendesebbre véve suttogtam, rendreutasítottak. Itt a beszéd nem divat, sőt egyenesen ki nem állhatják a szakdolgozatokat készítő teremtársaink.

Fanyalogva, de tudomásul vettem. Leültünk, és még mindig a beszélgetés pártján maradtam volna, de megcsodálva az ablakon betáruló panorámát, ami a Sas-palota tökéletes látását jelentette, alaposan megvizsgáltam. Addig nem is figyeltem fel, hogy talán hatszintes, és van tornya.

Tehát elméletileg onnan is jöhetett volna behangosítás, de még a sokkal későbbi koncertes és egyéb ott lakó gyönyörködtetők idejében sem onnan röpítik a zajt, hanem odaszáll felfokozott hangerővel. Végignéztem a többi épületet is egészen a Holdas templom holdjáig, aztán belelapoztam a Betonkelepcébe. A harmadik oldal után már azt sem bántam volna, ha odaköltözünk. Olyan érdeklődésfokozó volt minden egymást követő oldal, hogy túlteljesítettem saját elképzeléseimet, s bár kisregény egy kis legénynek mégsem olyan lebecsülendő, de egy jó óra alatt megrágtam. Ahogy ma is a legtöbb regény olvasása után hiányérzetem van, szeretném, ha folytatódna, akkor sem akartam beletörődni a befejezésbe.

Meg kell vallanom, hogy kalauzom és felvezetőm közben egy sokkal izmosabb, két-háromszáz oldalasat falt fel, nálam sokkal rutinosabb olvasással.

Eléggé meghatározó volt az a nap, mert míg az ismeretségi körömből sokan soha nem tették be a lábukat, én, ha másért nem, az egymásba fűzött hatalmas és nehéz Ludas-magazinok röpke átlapozásáért, egy jó kis nevetésért gyakorta feljártam.

Nem bánom, hogy jogos tulajdonosa visszakapta az épületet, sőt örülök neki, de a tér egyéb átdizájnolása sokkal érzékenyebben érint. Valamikor, nem is oly rég, a Szent László tértől a Garasos hídig föl, afféle kis Velence volt található. A házak ugyan nem a Körösbe épültek, de a pincék ablakai két-három méterrel voltak a rendes vízszint fölött, ami áradásokkor – évi több alkalommal – duzzasztott a tüzelőtárolókban, s talán a szuterénlakások belsejében. Valahogy biztosan meg lehetett volna oldani, annyi gát van. A legutóbbihoz harminc év után a közelmúltban ellátogatva egészen meglepődtem. Megmagasodott, és míg akkor legalább három-négy méter széles volt a teteje, most mindössze másfél, talán kettő. Annak a fele is biciklisáv, virtuóz biciklisek kellenek hozzá.

A Szent László tér azon szakaszát, melyről korábban beszéltem, az áradások sújtásaitól tehermentesítették, és a zsinagógáig – gondolom muzeális értéke miatt hagyták meg, szerencsére – mindent lebontottak.

Most megint beülök abba az olvasóterembe, nagyon furcsa dolgok kerülnek a látómezőm külső peremére, főleg bal oldalon. Nem értem, hová lettek az épületek, és mitől szélesedett ki az út. Talán még a Zöldfa utcát is megszélesítették, bár a két oldalon magasodó bérházak ezt csak úgy tehették lehetővé, ha összezsugorították a járdákat. Nem tudom, nem láttam, és az olvasóteremben senki sem mesél semmit. Hallgatnak, mert úgy már senki nem készít szakdolgozatokat, a vicclapokat és regényeket sem bújják, csendes odaszobrozódással adóznak egy emléksorozatnak. Körülnézek, és egyenként, fejbiccentés után tűnnek a megfejthetetlen távoli múltba, vagy egészen máshová, mígnem egyedül maradok.

Behunyom szemeim, magamban elmosolyodom, a tér két ágyújára gondolok – még azokra is szeretettel –, aztán határozottan eldöntöm magamban, hogy a templom oldalán, a kis bódéból vásárolok egy tömb villamosjegyet, és hazamegyek. Már nem ülök sem valóságos, sem képzelt olvasótermemben, amikor rádöbbenek, hogy alighanem megszűnt a bódé is.