Bűnhődés...

A tizenegyedik napon nem bírta tovább a nő, és pilótájához, korábbi alkalmazotthoz fordult.

– Érzem, hogy valamit akarnak, nem adnak ennem. Nem bírom tovább a szottyos havat enni, a szomjamat elveszi, de éhen pusztulok.

– Kedveském – kacsintott a másik cinikus mosollyal a főnök feleségére –, akkora mázlink volt, amit maga el sem tud képzelni. Zuhanás közben biztos voltam, hogy nem éljük túl, egyik hajtómű sem működött. Ezek nem olyan gépek, amelyek simán siklórepülésbe kezdenek ilyen körülmények között. Mint a kő, száguldottunk egyre gyorsabban lefelé.

– Kérném, kapitány úr, ezt sajnos átéltem. Éhes vagyok, nem bírom tovább, adjon már valamit ennem. Jól emlékszem a zuhanásra, biztos voltam, hogy nem éljük túl. Tán még jobb is lett volna, mint ilyen kiszolgáltatott sorsra kerülni. Maguk zabálnak és lumpolnak a váratlan szabadság fürdőjében, én, ha nem adnak ennem, én éhen halok.

– Nézd, kiscicám, ha nem egy havas hegyoldalra zuhanunk, ahol szánkó gyanánt, csodálatos ívben – téli olimpiai rekordokat megdöntve –, sértetlenül érünk talajt – jeges havat –, akkor valóban felrobbanhattunk volna. Rossz híreim vannak. Hárman vagyunk pasasok, és maga nő!

– Nem tudom követni. Nem biztos, hogy ugyanarra gondolunk, kapitány!

– Valószínűleg nem őrlünk két malomban. Az a helyzet, hogy olyan mennyiségű tüzelőanyag van a raktérben, és valamiért kedves uracskája, akit már soha nem lát viszont, olyan harminc évre elegendő fagyasztott élelmiszerrel is feltöltötte, hogy a hátralévő életünket, ha nem akarnánk is, kénytelenek leszünk átdorbézolni, hol máshol, mint itt a gépen belül, szépen felfűtve, kellemes körülmények között. A három napos sarki nyár idilljét bundában kiélvezzük, megjárjuk magunkat, aztán vissza ide be. Mire gondolhatott a maga uracskája?

– Tegye meg, kapitány, hogy nem cikizi a férjemet! – tett egy utolsó kísérletet kiszolgáltatott helyzetében Linda asszony, a korábbi hirearchia helyreállítására. Azt ugyanis nem igazán tudta elképzelni, hogy évtizedeken át – egy még olyan nagy belterületű repülőgépben is – három életerős, energiatúltengésben szenvedő, lusta, dorbézoló krapek babája legyen, ezt mindenképpen el kell kerülnie. Amíg a mentőexpedíció meg nem találja őket, addig valamilyen kompromisszumos megoldást keres a túlélésre, utána a személyzet masírozik a bíróság elé, onnan a kiérdemelt, meglehetősen hosszú távú, zárt tartózkodási helyükre.

A kapitány belevigyorgott – bestiálisan tulajdonló arckifejezéssel – az asszony szemeibe. Sejtette, mi jár a fejében. Tizenegy nappal ezelőtt maga sem feltételezte magáról, hogy ilyen hamar képes minden erkölcsi és a társadalom felé eljátszott tisztességét eldobni. A legmeglepőbb, hogy saját maga is úgy átélte az egyenes gerincű, jóságos úriember szerepét.

– Kedves hölgyem! Nyugodtan nevezhetlek cicámnak is, úgy dorombolsz, ahogy én, pontosabban mi, simogatunk, vagy itt pusztulsz. Különlegesen kellemetlen helyzetbe kerültünk, olyan pontja ez a földnek, ami a sarkközeli mágneses jelenségek következtében bemérhetetlen. Sem mobiltelefon, sem egyéb helyzetjelentő eszközeink nem használhatóak. Mint kapitány arra is felkérhetlek, hogy esetleg masírozz ki a gépből, járd meg magad, egészségtelen ez a tunya, mozgáshiányos életmód. Nem teszem, nem fagyasztalak csonttá, mínusz nyolcvan fok van odakint, ha akarsz, itt bent szaunázhatsz is. Kiszámítottuk, időnk volt bőven, harminc évre mindent be tudunk osztani, ha nem dőzsölünk, akár ötvenre is. Szűkösebb, mint odakint, mégiscsak egy zárt hely, de nem a börtönünk. Felajánljuk, hogy neked se legyen az.

– Ki az a mi? – szisszent közbe Linda asszony.

– Mind a hárman. Hihetetlen, hogy mennyire hiányoznak asszonyaink. Így felajánljuk neked, egyelőre csak teljes ellátmány fejében, hogy pótolhatod a hiányukat. Későbbiekben, ha mindnyájunk megelégedésére teszed a teendőidet, egy lehetsz négyünk közül, az egyenlők között. Most választanod kell.

– Nézze, Loyd, maga jól ismeri a törvényt. Egyszer úgyis ránk találnak, ezért soha nem jönnek ki a börtönből. Ha pechük van, és a mentőosztag olyan helyen rak le, ahol halálbüntetés van, azt kétórai tárgyalás után ki is szabják, és még aznap végre is hajtják magukon.

– Cicus, jól jegyezd meg, nem vagyunk bemérhetőek, soha nem fognak megtalálni, sajnos. Eleget rágtuk mi a körmünket, bár klausztrofóbiások nem vagyunk, de nem hogy négyünknek, egynek is szűk ez a hely örök életre. Szükségünk van a körülményekhez képesti minél teljesebb életre. Mondj igent és jól jársz, ha ellenszegülsz, meghalsz. Nem bántunk, csak nem adunk enni vagy megsétáltatunk.

Ekkora kegyetlenséget nem feltételezett az alkalmazottjaikról. Életében soha senki ennyire porba nem alázta, ámbár átesett már néhány kellemetlenségen, kicsin is, nagyon is.

Öt napig bírta még, aztán egy kiadós ebédért igent mondott. Olyan volt, mint egy báb, alighanem a három világhőse jobban járt volna egy guminővel. Gondolták, majd megváltozik a helyzet, négyen összezárva előbb-utóbb felmelegszik a cica, ahogy maguk közt nevezték, és dorombolásba kezd.

Néhány hét után szívesen eljátszotta volna a dorombolást, de ezt az összes benne létező, mélységesen rejtett fék megakadályozta. Csak néhány hónap után sikerült rávennie magát, hogy kifelé megjátssza, neki is tetszik a különös kvartett.

Álmában ezerszer végigjátszotta a zuhanást, emlékezett, hogy mindannyian elájultak, kivéve a kapitányt, aki minden logika szerint a pilótafülkében a gép legsérülékenyebb és legveszélyesebb pontján, a legnagyobb megrázkódtatást kellett volna, kapja. Valamilyen cselt csinált a pasas, gondolta, de vajon miért.

Az lehetetlen, hogy itt a sarkkör közelében is az összes navigációs eszköz és minden helymeghatározó csődöt mondjon. Annyi magántulajdonú műhold röpköd már szerteszét mindenre felkészülve, hogy valamilyen telefonjel is lehetne elméletileg. Megbabrálta volna mindannyiuk telefonját?

Egy napon, mikor már kevéssé volt a kényszer érezhető, rengeteg színészi teljesítményt bedobva, megfogta a sneidig Loyd nyakkendőjét.

– Gyere, Loydkám, ma a pilótafülkében szeretném!

– Oda nem megyünk, cicám, megfagynál.

– Ne viccelj! Mindig zárva tartod, hadd nézzek egy kicsit ki!

– Csak havat látnál, és jeget.

– A pilótafülke fűtése különben nem önálló rendszer, ott is meleg van.

Loyd tipikusan az a férfi volt, aki adott helyzetben, végképp elveszített minden racionális gondolkodást, ha beindultak az ösztönei.

– Gyere, cicám, megyünk a pilótafülkébe.

Linda asszony úgy helyezkedett, hogy a lehető legjobban szemügyre tudjon venni mindent. A rengeteg megpróbáltatás közepette, így utólag örült, hogy a férje ezzel az iszonyatos méretű teher-repülőgéppel indította őket útnak, és nem a kis családi használatúval. Azzal már rég meghaltak volna.

Közben Loyd elkezdett munkálkodni, Linda pedig mesterséges gyönyörűséget csalt saját orcácskájára, de mindent jól szemügyre vett.

"Ez az ember ostoba", gondolta, "legalább diszkrétebben csinálta volna. Nem tudom, miért, de itt egy csomó vezetéket elvágott. A színük alapján egy gyerek is össze tudná kötni, nemhogy egy nő. Most már csak alkalom kell, meg fogom oldani."

Loyd teljes megelégedéssel végzett otromba tettével. Bedobtak egy konyakot, és Linda bájos mosolyával, átölelve visszaballagtak az utastérbe.

A sarki nyár örök nappalában volt ideje mindent aprólékosan kigondolni, ezt a gyalázatos alázást nem hagyhatja örökké. Azt is tudta, hogy a törvény gyakorlatilag mindent megenged neki, hiszen a nemi erőszak esetében a védekezés bármilyen formája önvédelemnek számít.

A gépet szellőztetni kellett és minél nagyobb mértékben hótalanítani, a rájegesedett hó összeroppantó erejét elkerülni. A benti langyosság után, naponta többször kénytelenek voltak néhány percre a kinti fagyot elviselni. Az egész munka, bármilyen melegen felöltöztek, nem vehetett három, négy percnél többet igénybe, naponta kétszer háromszor.

Linda asszony háziasszonyként várta őket. Az egyik alkalommal, "jó munkát, fiúk" kacsintás után berántotta és hermetikusan lezárta az ajtót belülről. Nem volt egy műszaki zseni, de nagyjából negyed óra alatt az azonos színű vezetékeket újra összekötve természetesen kapcsolatot tudott teremteni a világ majdnem minden pontjával. Őt elsősorban a férje érdekelte. Ez további 15-20 percet lopott el tőle, de megcsinálta.

Az ablakból látta, ahogy Loydék lapátjaikkal püfölik a gép oldalát és lövöldöznek. Szerencsére minden golyóálló volt. Az üzemanyaghoz és a rengeteg fűtőanyaghoz nem tudtak hozzáférni.

"Táncoljatok, fiúk", gondolta magában, "ti akartátok". Végre elérte rádión a kiinduló repteret. Rövid ujjongás után, hogy végre megvannak, indult a mentőcsapat, tizennégy óra múlva meg is érkeztek.

– Drága Lindám, végre megvagy! – ölelte karjaiba elveszettnek hitt feleségét a férj, miután a hölgy számukra érthetetlenül hosszú idő után volt csak hajlandó ajtót nyitni belülről a kopácsolásukra.

– Hol vannak a többiek, hadd köszöntöm az én Loydomat. A többieknek nem tudom a nevét, de neki köszönheted te is az életedet ugye. Ők igazi profik!

– Azok, drágám, azok! Odakint keressétek őket, tizenöt órája mentek sarki expedícióra.

Ekkor az asszony elmesélte a történteket.

– Mindössze egyetlen kérésem van. Most hogy megmentettem ezeket a mocskokat az igazságszolgáltatástól, ahol még 30-40 évet elkéjeleghettek volna, fagyott voltukban sem szeretném őket viszontlátni.

Linda asszonyt hazafuvarozták, de a dédelgető szeretet legutolsó szikrája is kihunyt az őt hosszú hónapok után viszontlátó férjében, amint a mentőhelikopter földet ért.

– Vigyétek ezt a ribancot oda, ahol az ilyeneknek a helye, valami rehabilitációs központba, vagy amibe akarjátok! – ordított azokra, akik neki voltak hivatottak utasításokat adni.

Pénz beszél, kutya ugat, a rehabilitáció meg úgyis szükséges. Fél év után heverte ki Linda a sarki túrát. Akkor már nem Linda asszony, hiszen egy ilyen utolsó ribitől, ahogy a férje fogalmazott, "természetesen" nyomban elvált. Az minimum elvárható, az éhhalál árán is hozzá hűségesnek kell maradni. Aki így képes megmenteni az életét, az nem méltó hozzá.

Mindenki elhitte felháborodását, ám mind a négy szeretőjének fellélegezve újságolta, hogy megszabadult a bilincsektől, végre szabad, és ha igazán összeillenek, akkor feleségül is veszi őket.

Linda soha nem ment férjhez, sőt szexuális kapcsolatot sem létesített senkivel, onnantól kezdve. Nemcsak a férfiakat gyűlölte, hanem saját nemét is, egyáltalán a nemi élet létezését.