Vigyázat, robbantás!

Sümegi, a villanyszerelő – gondolkodásában nosztalgikus lélek –, képtelen volt hozzászokni a panelházakhoz.

Valamikor évtizedekkel ezelőtt paraszti portákra, kertes házakba, későbbi villákba vezette be az áramot, a világosságot és minden mást hozót, de a panelt nem tudta elfogadni, gyűlölte. Munkára szüksége volt, azért egy ideig próbálkozott, de olyan szintű panelallergiája kerekedett, hogy már a szótól is rosszul lett. Nem tekintette háznak! Neki a ház magánházat jelentett udvarral, kerttel. A villanyszerelés őskori kövületeként nem is próbálkozott szaktudását fejleszteni egyéb irányba. Gépeket végképp nem óhajtott villanyszerelni, esetleg, szükség esetén mosógépet, vagy porszívót, ahol a leégett motorral még elboldogult, de magát az elektronika szót is hasonlóan ellenszenvesnek érezte, mint a panelt. Így hosszabb latolgatás után bedobta a törölközőt, hiszen annyi kertes ház nincs áram nélkül, amiből megélhetne, és a gazdasági csődtől elszegényedett népesség egyre kevesebbet épít.

Maradt ő szívében villanyszerelő, de mezőgazdasággal kezdett foglalkozni, amihez alig értett. Gyönyörködött a telkét és a szomszéd telkét elválasztó hegyben, amin időnként olyan Arany János-i módra elveszekedtek, hogy kié is a senki hegye. Nem nagy hegy volt, csak egy jókora sziklaorom, néhányszor akkora, mint egy tízemeletes panel. Öröm volt nézni. "De szép az én hegyem", gondolta. Ki nem mondta volna, mert a szomszéd egyből ráripakodik, hogy "kendé bizony az árnyéka"!

Összekaparta megtakarított pénzét, és megvette a hegyet. A szomszéd kissé csüggeteg lelkiállapotba zuhant, de nem volt mit tennie. Savanyú tekintettel bámulta az immáron Sümegi hegynek nevezett területet.

Fájdalmaira emlékezve, Sümegi rámutatott és annyit mondott:

– Szomszéd, nincs melege?

– Elég meleg van így nyárutón, de valahogy elviselem.

– Mert ha gondolja, a hegyem árnyékában hűsölhet egy kicsit.

Jó nagy békát nyelt az Arany János-i "kendé bizony az árnyéká"-val pöffeszkedő szomszéd. Mosolyt erőltetve a szájára megfordult és el akart menni.

– Szomszéd, üzletet ajánlanék, felesbe!

– Mondja, kérem, miről van szó!

– Nézze, szomszéd! Ez a hegy itt nem két fillérbe került, az összes megtakarított pénzem ráment. Leültem az este az asztal mellé az asszonnyal és elkezdtünk számolni. Ha ügyesen megoldjuk, a befektetett összeg ötvenszeresét kihozhatjuk, ráadásul mi ketten. Csak segítenie kellene.

– Nem tudom, mit akar vele kezdeni. Ahhoz túl kicsi, hogy alpinistáknak bérbeadjuk. Ők ennél sokkal nagyobb és veszélyesebb csúcsokra másznak ingyen. Turisztikai szempontból is, azt hiszem, csak nekünk kettőnknek dobogtatja meg a szívét.

– Édes, drága szomszédom! Miből van ez a hegy?

– Kőből. Kezdem sejteni a gondolatmenetét. Nem tudom, mennyiért vette, de ha kőfejtőt akar nyitni, oda rengeteg munkás kell, annyi munkabért fog kifizetni, hogy nem az ötvenszeresét, de a felét sem hozza ki belőle. Öröm lesz nézni, ahogy mínuszban marad és eladósodik. Majd ideadja nekem a hegyet negyedáron, csak hogy ki tudja fizetni a kölcsöneit.

– Én komolyan beszélek, mással is összeállhatok, nagyon sok pénzről van szó. Kell magának, vagy nem? Tudja, sokan gyűjtik a pénzt, míg egyesek rá sem legyintenek. Ha maga úgy megveti a könnyen jött jövedelmet, akkor nem erőltetem.

– Mondja, mire gondolt?

– Eszem ágában sincs munkásokat fizetni!

– Fel akarja robbantani a hegyet?

– Igen.

– Nézze, az engedély, a robbanóanyag, megfelelően képzett, állandó őrzőszemélyzet annyiba kerül, hogy amilye van, az is rámegy, nemhogy jövedelme legyen.

– Micsoda is az én szakmám?

– Ódivatú villanyszerelő.

– Ezt nagyon szépen mondta. Van néhány névjegykártyám, amire villanyszerelőt írtam a nevem alá, ezentúl ódivatú villanyszerelő fog szerepelni rajtuk. Ez nekem nagyon tetszik, még ha soha senkinek sem adok is belőlük, de legalább nézegetem. Na, figyeljen ide, vasdarabjai vannak otthon?

– Mekkorák és mire? – hőkölt hátra a szomszéd.

– Csövekre gondoltam és rudakra.

– Nem hiszem, hogy sok fémrudat és csövet tárolnék otthon, sőt fölöslegesen semennyit.

– Jó, akkor elmegyünk az első roncstelepre!

– Akármennyi pénzért sem vagyok hajlandó guberálni egy szeméttelepen!

– Nyugodjon meg, nem ételmaradékok, hanem kidobott műszaki holmik között fogunk turkálni.

– Megyünk a turkálóba, mint az asszonyok? Ez remek! Mit akar összeszedni?

– Rengeteg fémcsövet, elektromos huzalokat, ott azt hiszem, van annyi, amennyi elégséges. A nagyobbik gond, hogy elegendő rezet szerezzünk!

– Honnan akar maga rezet szerezni? Drága dolog, sok pénzt adnak érte, általában nem dobálják ki.

– Általában nem. Egy kis időráfordítással, biztosítom, hogy szerzünk annyit, hogy az összes repedést teletömjük rézzel. Látja azt a hosszanti repedést a falon? Öröm nézni.

– Azt gondolja, hogy attól szétreped a hegy magától?

– Nem magától. Mi vagyok én?

– Maga mondta, ódivatú villanyszerelő!

– Telerakjuk a hegyet villámhárítókkal, az összes üreget pedig rézzel. A villámhárítókat összekötjük és mindössze annyi a dolgunk, hogy karba tett kézzel várunk.

– Csöppet anyagilag érintett vagyok. Lenne szíves megmondani, hogy mire fogunk várni?

– Na, itt jön az én szakértelmem, az ódivatú villanyszerelő szakértelme. Miket rakunk mi tulajdonképpen a hegy oldalába? Villámhárítókat! És mit csinál a villámhárító? Villámot hárít! Ennyi egymásra hangolt villámhárító, ha nem az első, de nem is a sokadik vihar alatt, megteszi a munkáját. Elég egy rettenetes erősségű villám, amit szerteszét szór az én zseniális ötletemből összekötött rengeteg villámhárító vezetéke a sok-sok rézdarabhoz, és úgy durran szét a hegy, mint a pinty.

– Van némi alapja annak, amit mondasz. Azt hiszem, tényleg pénzszagot fogtam, még csak arról nyugtass meg, hogy nem fognak börtönbe zárni, mint a környezetet veszélyeztetőket.

– Kérlek alásan, gondolod, volt annyi megtakarított pénzem, hogy egy hegyet megvegyek? A helyrajzi térképen egyszerűen nem szerepel a hegy! Megvettem egy parcella termőföldet.

– Aha. Jól kiszúrtál velem!

– Nem, mert most felezünk. A dolog másik oldala, miért rakunk mi annyi vezetéket a hegyre?

– Most mondtad, hogy szétdurrantsuk.

– Dehogy kérlek, dehogy! Egy esetleges baleset után nyugodtan hivatkozhatunk arra, hogy az omlás megelőzésére és balesetek elkerülése érdekében erőnkhöz mérten megerősítettük a hegyet.

– A fene a csavaros eszedet! Igen, jól hangzik.

– Akkor most már várunk. A szállítás nem lesz ingyen.

– Egy ilyen mértékű spórolás valóban nagyon sokszoros haszonhoz juttathat. Megcsináljuk, Sümegi!

– Gézának szólíts ezentúl, légy oly kedves, Endre barátom! Végül is társak vagyunk, cinkostársak!

Endre és Géza, tizenhárom éve várják a megfelelő erősségű vihart. Az, hogy eddig nem csapott egyetlen hipervillám sem a művükbe, még nem jelenti, hogy veszítettek. Minden idő kérdése, várnak türelmesen.

A hegy felértékelődött ehhez képest. Minél több idő telik el, annál drágább lesz a szép egyenletesen tört, villám sújtotta kő. Türelem hegyet dönt, sziklát fejt és másodállásban rózsát is terem…