Komák

A térdben rogyadozó, roskatag, anorexiás kinézetű farkas látványán örök ellensége, a róka, puffadtra tömött pocakját simogatva, kárörvendően röhögött.

– Jaj, legalább egy pockot tudnék enni! – nyöszörögte a farkas.

– Ott rohan egy, kapd el, haver! – vigyorgott cinikusan az ősrivális.

A farkas keserves vágtában elkapta a pockot.

Sok idő eltelt, amíg a két barát… nem barát, újból találkozott. A pocok kényelmesen, olyan lovaglóülés félében pózolt a farkas nyakán, aki alig bírt menni, úgy felhízott. A rókára rájárt a rúd, mert most annak hajdani kigömbölyödő pocakja helyén semmi nem volt, oldalbordáit is bepréselte a horpadó ínség.

– Hát te, farkas, hogy csináltad ezt? A múltkor még, hogy legalább egy kis örömöm is legyen az életben a jólakottság mellett, gyönyörűség volt azt látni, hogy az éhség elbánik veled, és eggyel kevesebb vetélytársam marad a vadászmezőmön. Most meg olyan vagy, mint egy hizlalt háziállat. Érthetetlen, de hetek óta nem találok rendes zsákmányállatot. Hiába voltam jó erőben, ilyen kipihenten, egyszerűen nincs mit ennem. Te meg olyan vagy, mint egy malac. Mi van a nyakadon, miért vagy te ilyen kövér? Hiszen a pocok, ami után eredtél, a múltkor nem a bendődben végezte, ott ül a nyakadon.

– Ja, kérlek, többet ésszel és erővel. Valahol ezt hallottam.

– Tökfej maradtál, amilyen voltál. Rendesen így hangzik: "Többet ésszel, mint erővel."

– Nem biztos, hogy annyira tökfej vagyok, mert mi erő nélkül semmire nem megyünk, de ha még ész is van, akkor mindjárt szebb az élet. Látod ezt a pockot? Ő az én fülem és szemem. Sok év van már mögöttem, alig látok, alig hallok. Elsősorban azért nem tudtam zsákmányt ejteni már nagyon hosszú ideje. Jókora erőfeszítésembe tellett, hogy nem csak erős felindulásomban, hanem gyomromat mardosó éhségemben meg ne falatozzam nem is olyan rég. Mikor elkaptam, ajánlatot tett. Személyes védelem fejében annyi zsákmányhoz juttat, hogy az életemben nem leszek még egyszer éhkoppon. Tartja a szavát. Jól lát, jól hall, fiatal. Egy farkas hátán tökéletes biztonságban él. Ő kevéssel beéri, néha megállunk, mikor gabonaföldek mellett vezet az útunk, belakik, aztán visszaül. És lojális, azt szeretem benne, hogy nagyon lojális! Tulajdonképpen barátok vagyunk. Azt hiszem, már ha rákényszerülnék, sem bírnám megenni… Ez azért nem 100 százalék, de legalább 99. Elsősorban azért, mert nem kivételezik. Tudja, mikor vagyok éhes, olyankor, függetlenül attól, hogy a hajdani legkedvesebb komája a pockok nemzetségéből, vagy egy béka, vagy bármely állat, ami az éhemet elveszi, jelez. Amellett gondja van rám! Egy csomó dolgot tanultam tőle, hiszen röviddel ezelőttig ő maga is zsákmányállat volt, így felhívja a figyelmemet olyan dolgokra, amikre azelőtt nem figyeltem. A megközelítésben, a becserkészésben és az elejtésben, hiszen ő sokkal jobban tudja, mire nem figyel oda az állandó veszélyben levő zsákmányállat.

– Hát azt kell mondanom, hogy mázlista vagy. Megirigyeltelek. Most fogjak én is egy egeret, és rakjam a nyakamba? Fene tudja, sosem szerettem az elvtelen életmódot. Maradok, ami voltam, ragadozó!

– He-he-he! Te meg a ragadozó! A legfelsőbb zsákmányod, maximum egy nyúl!

– Nem tudom, mire vágsz fel, engedelmeddel vagy a nélkül, nagyjából azonos kaliberűek vagyunk. Te sem szoktál medvéket elejteni.

– De vicces valaki! Pocok, jól jegyezd meg, ezt a rókát nem szeretjük.

Közbeszólt a pocok:

– Főnök, ha nem haragszol, én egyik rókát sem szeretem!

– Nem haragszom, de engem szeretsz?

– Én a kedves főnök urat nagyon szeretném…

– Mit csinálnál? Szeretnél?! Nem szeretsz?!

– Tiszteletteljesen megjegyzem, ha azt az egy százalékot, amit az előbb, az esetleges megevésemmel kapcsolatban említettél, méltóztatnál mellőzni, akkor a szeretném, szeretemmé változna. Ha meg nem sértelek, főnök, lehetnénk mi tényleg barátok is, nemcsak olyan érdekbarátok.

– Lehetnénk…

– Értsem úgy, főnök, hogy nem leszünk?

– Értsed úgy, hogy veled leszek, de egyetlen más pocokkal sem! Ami azt jelenti, hogy téged nem eszlek meg, de annyi pocok megevéséhez segítesz hozzá, amennyit az étvágyam elbír.

– Ez elég keserves dolog nekem, mert én is tudom, milyen a farkas elől futni. Barátomuram, főnök, amennyiben tényleg barátok vagyunk, akkor egye fene, változtatok az elveimen. A barátságodat az elveim elé helyezem. Innentől az elvem az lesz, hogy a barátom annyi rágcsálófélét eszik meg, amennyi jól esik neki. Hogy miért? Mert a barátom!

– Köszönöm, kedves barátom! – válaszolta a farkas. – Na, látod, róka, ennyit az elvekről. Láthatod, az igaz barátság felülírja azokat.

Miután a pocok a farkas nyakában ült, nem láthatta annak szemeit, amint az, az éhkoppon levő róka képébe kacsintott.