Magánakció

Úgy középtájon, jó nagy, kiálló vágóélekkel, recésre törött a pinceablak. Miután sarkait a meredek dűlőbe mélyesztve egy hosszú karcolással leszánkózott, nem sokat mérlegelt – kíváncsi volt, bemászott! A helyezkedés önmagában komoly gumiemberséget kívánt, hisz deréktól lefelé, sem onnan felfelé, főleg a nyakát nem akarta az elpattant ablaküvegbe ütni. Nagyon állott levegő fogadta, pedig milyen szép volt itt szüret előtt, amikor hatalmas kádakban hordták a még teljesen friss szőlőt. Deréktól, kádakba belelógó fejjel csüngve tömték magukat. Az emberek préseltek, aztán úgy elnéptelenedett itt minden, mint a tengerparton lekalasnyikozott, motoros rambók dzsungele.

Bent volt! Pókháló ölelt minden – előbb nagy fontosságúnak tekintett – szerszámot, mint forgó ciklonok műholdképei. Hosszú pince volt, mellékjáratokkal. Valamit hallott korábban a must erjedéséről, nem emlékezett pontosan, hogy mit, de egy dolgot megjegyzett, a halál szót. Úgy vélte, ott elöl, a gádorban nem eshet baja, csak kicsit nyomott a – nagyon nyomott – levegő. Annyira, hogy a harmadik belélegzés után visszalépett, és az ablak recés pengevágója fölött kinyújtotta a nyakát.

Néhány tüdőtisztítót belélegzett, majd óvatosan visszaemelte nyakát. Orrát, száját befogta, és futott, ahogy csak bírt a hosszú-hosszú, másfél ember magas hordókkal oldaldíszített pincében. Akaratos volt, érezte, hogy már alig bírja visszatartani a ki-, aztán belélegzést, de még volt néhány méter, meg kellett érinteni a pince végét. Előzetesen ezt a szabályt beszélte meg magával, nem szeretett csalni. Érintés után – ahogy a pirosas penészes téglának átadta a stafétabotot – megfordult, és már attól félt, hogy a fülén fog belélegezni, de nem szabad! Erre emlékezett valahonnan, valakitől: nem szabad belélegezni.

A gádorba ért, ahol a sprinterekre jellemző kifutottságból adódó légszomját feldobott, szapora légzése enyhítette volna. Karikákat látott, nagyon furcsa volt a levegő szaga, íze és mindene. Az ablakhoz lépett, és megint eljátszotta a tüdőfeltöltő játék, nyakveszélyeztetéssel menetet; kezdte érezni, hogy nagy veszélyben van – de ha megbeszélt valamit magával, és az nem volt teljesen kivihetetlen értékelése szerint –, akkor nem változtatott.

Nagyon mély belégzés után, állát picit az üvegbe karmolva, már rohant is az oldaljáratba, ahová szinte semmilyen fény nem hatolt be. Vakon szaladt, csak remélte, hogy közel van a vége. Úgy érezte, megfullad, be kell lélegezni, de nem teheti, mert valahol, valaki azt mondta, és az a valaki, akinek nevére nem emlékezett, szavahihető ember volt, nem olyan esti borozgatás mellett kitalált történettel ijesztgetős fajta. Végre nekirohant, leadta a stafétabotot és futott. Dobolt a feje, füle, tüdeje is már majdnem szétpattant.

Tudta, hogy a víz alatt akaratlanul is betódul a folyadék, ezért szorosan tartotta száját, és orrát is. Futott, már a kereszteződésben volt, és látta a kijáratot, a magas, régi pecséteket viselő hordók között. Nagyon szédült a gádorban, de megtette, amire utasította magát, a szabályokból sem szegett meg semmit.

Enyhén felsértett állát cseppet sem kímélve dugta ki fejét a vágóél felett, és lélegzett ki-be, ki-be, ki-be. Olyan helyzetbe került, mint a hegymászók, felfelé könnyebb, mint lefelé. Neki befelé sokkal könnyebb volt, mint ki. Összevissza sértette magát, egy falból kiálló karikába kapaszkodott, és mire kiért, talppal a derékig érő bürök közé és újra biztonságban tudta magát, abban a koszlerakatban meg sem próbált nem hanyatt esni. Csak pihent, lélegzett, nézte a mellette mászkáló, érdekes külsejű, a bürköt valamiért nagyon szerető, különféle bogarakat. Majd előbb négykézlábra, aztán – az elefánt súlyát magán érző –, ülő állapotba helyezkedett. Túl volt a veszélyen, beleszagolt a fűbe, szédülése is megszűnt. Felállt, lesétált a pince elé, benézett az ajtó rácsain, és örökre beírta minden sejtjébe, csupa nagybetűkkel, hogy előbb lesz önkéntes – magát önként feladó – maláriaszúnyog, vagy jegesmedvékkel táncoló, de ez a mutatvány egyszeri volt, soha nem ismétli meg többet.