Minő szépvilág fejeinknek

– Ha lelkiismeretesen odaadó barát vagyok, meg kell tennem! Jeleznem kell ennek az önjelölt prémvadásznak, hogy a kucsmagyártás csúcsainak magaslatait már elfoglalták előle, örökre. Ne próbálkozzon, mert egy – képtelen kis összementen, visító nevetésre ajzó – gyűszűméretű kucsma készítésére is alkalmatlan.

Nézegesse Lombi kucsmáit, cirógassa őket és csodálja. Ha szépen megkér, majd szólok neki, engedje meg, hogy a fejére tegyen egyet. De azon túl, hogy a tükörben, saját magán át, kucsmafejestől, Lombi kucsmagyártó grandiozitását szép kék egekbe magasztalná, más ne jusson eszébe.

Beugrott, szólok neki, értesítsen minden kucsmaképesnek gondolt öntúlértékelőt, hogy kalaptalannak tekinthetnek svájcisapkányi értékzavarukban, hiszen egy zsebkendőt sem tudnának rendesen összegörcsölni négy sarkában a nyárközépi hő ellen. Levezényelem a "kucsmát Lombinak" magánakciómat, ha többszörösen belegebedek is. K ötelességem! Annyi veszély van csak, hogy belesárgulok, mert még öt-hat mikroszkopikus törpének vagyok kénytelen, röptetett postagalambokkal, savanykás ízetlenítőket küldeni. De hát ki érdekében is teszem? A kudarcnál pocsékabb élmény nincs, Lombi pedig, maga egy személyben a legkucsmább kucsmás kucsmásító. Nemcsak gyártó, de kucsmagyár! Így magamnak, mikor nem figyelek oda, bevallom, hogy igazándiból érte teszem, de csak idézőjelben vallom be, nehogy odafigyeljek.

Hallottam már lelkiismeret nevű akcióbontókról! Meg is írom a leveleket, könnyáztatás nélkül, és elküldöm őket. Legelsőnek a legveszélyesebb, magát konkurenciának képzelő –csendesen félve, hogy meg ne halljam, magamnak megsúgom, ez lehetséges – személynek, vagy micsodának. Tudom, mit, biztosra kell menni, kénytelen vagyok tudatni vele – még ha ezt minden oldalról irigységnek tekintenék is –, egy fán ücsörgő, zsugor-zöldmajom fejében képzelt, kék madarakkal röpködő, tuskóra támaszkodó korhadék csupán. Maga az egyszemélyes lekucsmátlanodás, mint egy kopasz sün! Remélem, mások kevesebből is értenek… Jertek, galambjaim, beütöm a kódot, melyiktek hová szálljon, aztán ügyesen, operatívan, mint földön a versenyló, addig csörgök itt magamban egy keveset.

Kiöltöm a nyelvem és lebegek, mert Lombinál senki nem lehet semmiben nagyobb!

A pártfogó megtette pártfogásának minden fogását, és lőtt, de nagyon mellé. Nem a galambok kódját szúrta el, csak a célszemélyek valamiért nem örültek. Legkevésbé a zöld majomnak gondolt tombolt örömében. Igaz, előbb mosolygott, majd kacagott, végül röhögött! Szólt a galambnak – az odament –, hullámhosszát kisebb kódmódosítással tovább küldte a neki szánt, „buzdító” üzenetet. Más vágya sem volt, mint minőségi kucsmákat csinálni, függetlenül Édibédi lojális egylombiságától. Szállt a levél, csapásról csapásra, és megérkezett ahhoz, ki nem is várta. Olvasás után majdnem megőszült, tíz micije alatt, aztán leesett neki, hogy ezt nem teheti, nőknek nincs micisapkájuk.

Az egyenjogúság nevében, azért néha előfordulhat, de az őszülés mégiscsak kirína.

Egy kis galambprogramozás után, röppentette is a levelet küldőjéhez, nem Édibédihez, a legveszélyesebbnek, aki a "kucsmát a népnek, ha igen, szépet" jelszavú – elkomolyodott szemű, még nem annyira agg –, kötelességtudó kutyafejjel gondolkodott.

– Soha többet ne állj velem szóba, te mocskos disznó, kit mindenhez hozzásegített a fene tudja, ki! Szégyelld magad, pirulj, mint országúti gyorshajtó elhajlott mutatójú sebességmérője, aztán soha többet semmi!

A történet véget is érhetne, de Lombit védő Édibédi első számú célszemélye, apró darabokra robbanás helyett, két fültővakarás közben, addigra már kilencezer-hétszáz különféle formájú kucsmát gyártott, mérhetetlen szorgalommal, minden fejbőségre – ami még, illetve már mérhető –, a kucsmakedvelők legnagyobb örömére. Édibédi legnagyobb bánatára és a semleges Lombi leghalványabb fogalmát sem érintve, akinek olyan tökmindegy volt, hogy hányan hányféle kucsmát gyártanak az övén kívül.

Mint részeg galambnak a levesestálba irányítás, még talán annyira sem, mert Édibédi valahová eltűnt, csak úgy ujjlenyomat nélkül, rövidebb átmenetre.

Majd teljesen, egy mocskos "kirúgott az a szemét", álkucsmás megjegyzéssel.

És az élet gyönyörűen görgött, a kerekek közül kiszedett homokszem után, irigység nélkül, mintha sosem létezett volna. Tény, hogy Édibédin kívül, másban nem fogant, a lezöldmajmozásig semmiképpen. Az oldalérintettek megnyugodtak és a közbülső – akinek az unalom hevében átprogramozott, menetrendszerű postagalamb továbbította az anyagot –, rájött, hogy az nem neki szánódott. Megnyugodott. A hangulati mutatók normalizálódtak és ma szépen gyártják a kucsmákat egymást segítve, egymás örömére.