Legaljosább

Aljosa, bánatában zokogni tudott volna, pedig ezt a lefokozást akár kitüntetésnek is vehette, hiszen a háborús normák nem-teljesítését, serege parancsnoksága, általában jobblétre szenderítéssel honorálta. Mégis nagyon fájt neki, hogy a rábízott negyvennyolcezer hektár terület védelmét bár kisebb hézagokkal, de mégis ellátva, a három nappal korábbi Főjósából, két napja Jósa lett. Történt ugyanis, hogy négy nappal előbb, egy szál boxos skatulya táras géppisztolyával, egy dandárnyi ellenséget kaszabolt le, kettő helyett, a következő napon már csak egy üteget volt képes hatástalanítani kettőből.

A normatívákban előírt, napi hatvan darab tank kilövése sem jött össze. Így több ezer kilométeres ide-oda gyaloglással, csak a szégyenteljes harminckettőt tudta teljesíteni. Az ellenséges repülők géppisztollyal való kiiktatása is léc alá sikerült. Egy napja, mikor már lőszere elfogyott, kiváló és csak seregének rendszeresített bajonettjével egyetlen szakasztól tudta csak megóvni bajtársait. Azóta jár-kel hegyeken-völgyeken át, és búsulja odaszakadt jósaságát.

Itt, a Kárpát-kanyarban, egészen mások a hegyek, mint otthon, nincs olyan hideg, még a fák sem hasonlítanak. Egyetlen balalajkát termő nyírfácskával sem találkozott, ami igen-igen természetellenesnek tűnt neki. Ebben a hosszú gyalogtúrában, amit csapatosan szerveztek nekik, már kezdett hozzászokni minden különc dologhoz. Úgy látszik ezek a mocskos burzsujok – Aljosa önérzetes kommunista volt, azerbajdzsáni származása ellenére –, csak hogy borsot törjenek a tisztességes kolhoztagok orra alá, leláncolják azt, ami normális.

Pityergett, miközben úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa és a Télapó hibridje, kövérnek látszott. Szinte bokáig érő köpenyében ezt a képzetet erősítette azon kevesekben, akik valamiként találkoztak vele. Bár valójában elég pufók volt, de hasán a gránátok, hátán a tömör hátizsák, oldalán – szintúgy zsák, de – oldalzsák, másik felől gázálarc, hátul pici lapát, elöl tölténytár-tok díszítette. Feletteseinek nem merte elárulni, de normaalulteljesítései abból fakadtak, hogy nem jött elegendő dandár, üteg vagy szakasz az adott napokon. Jobbnak látta ezt másként tálalni, tankot sem lőtt ki egy szálat sem, még repülőt sem, sőt egy háromtagú rajjal sem találkozott. Az egyedüli tény, hogy lőszerének utolsó darabkáját is szélnek kellett eresztenie előző reggel, amikor három mókust egy fa mögül, jelzőrakétákat kilövő ellenségnek nézett.

Gránátos zsákjából – az álmatlanságtól, a felé közeledő tankhadosztály vízióját legyőzni akarva – majdnem felrobbantotta magát, mikor a gránátot visszadobta saját tarsolyába. Csak utólag, miután már százötvenegyszer végiggondolta az életét, a nagy durranást várva, morcintotta össze szemöldökét, legyintett egyet, rájött, hogy elfelejtette kibiztosítani.

Nagy felelősség nyomta hátát, nagyobb, mint hátizsákja. De ilyennel, mint most – már hetek óta nem aludt, erről ügyes kiképzők talán örökre leszoktatták –, még soha nem találkozott. A kolhoznak is volt birkanyája, de az a sovány fajtájú juhok táborából való volt, hat teljes bégetővel, tizennégy juhásszal és egy csoportvezetővel. Igaz, nem voltak sztahanovisták, mert Sztahanov még nem vezette be magát, vagy mert nem vezették még be Sztahanovot.

Ezek a burzsujok itt, ketten őriznek száz – kövér fajtájú – birkát, na, nem hajszálpontosan, de úgy saccra. Méreteikben, a nagyobbik fajtájú üzemanyag-hordókhoz hasonlatosak. E lustán üldögélő juhászok, mint azt általában szokták tenni hajnali háromról négyre váltó időpontban, üldögéltek és reggeliztek. Ekkor két nagyon nagy tehén ugatva elindult feléje. Vágtattak, mint a legvérmesebb kolhozi igáslovak, mire rájött, hogy kutyák.

Már többször végiggondolta, hogy szakmai ártalomban részesül, a háborúban előfordult csapatában tízből kilenccel, hogy elhalálozott. Nézte a két pásztort, akik végre valami, az unalmas egyhangúságot megtörő, valóságosan izgalmas és érdekes eseményre készültek. Csendes, kifejezéstelen szemekkel várták a mesélni való bekövetkeztét. Aljosa a géppisztolyát hátizsákján tartotta, rendesen nem tudta hátára dobni, így a szíj egy picit a nyakába szorult volna, ha köpenyének felső gombjában nem akasztja meg. Cselekedni kellett, és bizony majdnem saját fejével együtt rántotta le fegyverét. Nem vakarózott, gondolta, később is megköhögtetheti magát nyakficamában. Határozottan csőre töltött, célzott. Ekkor megelevenedett a két juhász, egyik teli tüdőből ordította.

– Ne!!! Ne lőj!

A másik a két reggelizni készülő, jámbornak nem nevezhető jószágot – akik rossz szágok voltak, egy percre –, egyetlen fura hanglejtéssel kővé dermesztette. Ott álltak előtte, éppen csak szaglászni nem kezdték. Aljosa nekibátorodott, kivette a tölténytárat, hátrahúzta a zárdugattyút, és azt mímelte, hogy töltényt vesz ki a csőből, bár oda sem nyúlt igazán. Aztán visszatette az üres tárat, és ahogy ilyenkor szokás, hogy mentesítse a rugót, a levegőbe lőtt. Egy kattanásra számított, de rá kellett jönnie, parancsnokainak igaza volt, és megérdemelne egy legaljosább lefokozást. Ugyanis volt töltény a csőben, amit esetleg használhatott volna ellenségeik ellen.

Aljosa a megvilágosodás szédülő dallamába itatódott, mikor egy kövér túzok pottyant elé.

– Hát ezek a burzsujok ezért élnek ilyen marha jól. Hülye leszek visszamenni, elszegődöm ezekhez a csobánokhoz, itt a Kárpát-kanyarban. Szerzek lőszert, lövök egyet-kettőt a levegőbe, és kövér juhok között, bazi nagy madarakkal, piszok jó életem lesz.

A csobánok oldaláról a dolog úgy nézett ki:

– De jó, hogy leállítottuk, hiszen egy puffantással kinyírta volna a két drága jó kutyát, hiszen aki vaktában ilyen, ordítani valóan jó céllövő.

Rövid alku után meg is egyeztek Aljosával, aki ott helyben leszerelt, és napjainkig, így kilencvenharmadik évében is, a környék legelismertebb juhásza.