Miénk a gyár, nekünk dudál!

A nyugovóra térés utolsó előkészületei közben valaki megkopogtatta az ablakot. Tamás előbb gondolkodás nélkül az ilyen helyzetre felállított, saját szabályzatának idevágó tennivalóit akarta életbe léptetni. Már nyúlt is a gázspray után, aztán kitekintett az ablakon, és olyanná vált, mint egy csonttá fagyott örökmözgó. Csak nézte hatalmasra meredt szemekkel, pislogásképtelenül a vele szemben álló arcot, majd a lazuló görcsből kilépve, ismét mozgásképesen, nekirontott az ajtónak.

– Apám, hogy kerülsz ide, huszonöt éve nem láttalak? Megsirattunk, pedig nyoma sem volt halálodnak, csak negyvenöt éves voltál még. A túlvilágról jöttél?

– Maga kicsoda, fiatalember?

– A fiad vagyok, apám, igaz, most én is negyvenöt évesen, mint akkor te voltál. Nagyon érdekes, így hetven évesen fiatalabbnak látszol, mint korábban. Mondd, odaátról jöttél?

– Tomikám, mit csináltál magaddal, hogy így megöregedtél? Milyen túlvilág, miket beszélsz itt össze-vissza? Tegnap este lefeküdtem, aztán gőzöm sincs, de meglátogattam II. Erzsébetet. Együtt teáztunk az éjszaka közepén, ha tudnád, milyen jó csaj!

– Vénasszony, papa…

– Ne haragudj, álmomban nagyon dögös volt, bögyös, és valami puha labdákkal üres konzerves dobozokra célba dobáltunk. Megjegyzem, nagyon fáradt is vagyok, fehér éjszaka után.

– De papa, ez nem egy éjszaka volt! Amint látod, most is este van, tizenegy körül jár…

– Milyen szép nagy fiú lettél, kopasz vagy és őszes a bajuszod…

– Most ne beszéljünk ezekről a jelentéktelen dolgokról, talán inkább arról, hol a ménkőben császkáltál huszonöt éven át!

– Mindig ezzel a huszonöt évvel jössz. Mondom, hogy nem mentem sehová és a hülye álmom, úgy látom, mégis kirepített valahová, mert nem tudok bemenni ebbe a felpuccolt lakásba. Honnan vettétek ezt a kafa kaputelefonos bejárati ajtót? Muszáj volt, hogy az ablakon dörömböljek, különben nem tudtam volna bejönni a saját lakásomba.

– Jaj, papikám, ez a lakás – gyorsan jegyezd meg –, már évtizedek óta nem a tiéd.

– Már hogyne volna, fiacskám, csak eressz szépen be!

Tamás, a megkukult, ázott verébre hasonlító, középkorú felesége mellett, végre tényleg beengedte és közelről még százezerszer biztosabban látta, ez tényleg az apja.

– No, fiacskám, akkor jónapot! Csak egy délutáni hülye, olyan rémálomnak nevezett izém lehetett, nyomás az ágyba. Azt hiszem, még mindig álmodom, mert ilyen öreg nem lehetsz, alig fejezted be az iskolát. Ez a petyhüdt pocak nem illik egy kamaszhoz! Ki ez a dögös csaj?

– Papi, ha már anyáról nem érdeklődsz…

– Tényleg, hová lett anyád?

– A télen búcsúztunk el tőle…

– Hová ment?

– Ne értetlenkedj itt már annyit, ez itt a feleségem, és fogjuk az egészet csendesre, mert ha a gyerekek is felébrednek, végképp kitör a ramazuri. Szóval hová húztál el huszonöt éve? Szegény anyám, azt hittem, megbolondul, pedig az összes holmid a lakásban maradt kulcsaiddal együtt. Még az ágy is meleg volt utánad.

– Sok a szöveg, kisfiam. Most lefekszünk szépen, te visszafiatalodsz, reggelre elfeledjük ezt a marhaságot, anyád is előkerül, és majd jól felelősségre vonom, hová mászkál el az engedélyem nélkül. Nekem a gyárban a helyem, mert dudál a gyár, nekünk dudál.

– Papi, még egyszer ilyet ne mondj! Hogy csináltad, hogy szemernyit sem öregedtél?

– Mi a fenétől öregedtem volna pár óra alatt olyan látványosat? Szóval, dudál a gyár nekünk, dudál! De hogy a francba van, hogy most, az esti váltás idején nem hallom a dudálást?

– Kapaszkodj meg, öregem, huszonöt teljes esztendeje tűntél el, ha jól értem, te sem tudod hová. Mi megsirattunk rendesen, de már csillagokként kerengenek a fejem körül a zagyvaságok. Ilyeneket, hogy dudál a gyár, meg mit tudom én, ne mondj, mert kicsinállak!

– De hát az köztulajdon, kisfiam! Majd az igazgató elvtárs…

– Ki ne mondd még egyszer ezt a szót! – fortyant fel, láthatóan minden álmosságot levetkőzve, a megöregedett kisfiú.

– Nem értem, kisfiam, a párttitkár elvtárs…

– Jaj, papa, ha még ilyeneket mondasz, tényleg nagy smafuba rángatod magadat, meg minket is. Tudod, itt most kapitalizmus van!

– Na, ne hülyéskedj, kisfiam, és hol a széfed?

– Micsodám?

– Hát a kapitalizmusban, mindenki tele van pénzzel zsákszámra. Nem azt mondom, a huszonöt évvel ezelőtti miénkhez képest csúcs ez a lakás, de remélem, van egy rendes, dollárral teli széfed is.

– Nincsen, papa, egyik napról a másikra alig élünk.

– Akkor ez nem kapitalizmus! Na, reggel megdumálom a párttitkárt s az igazgató elvtársat is.

– Apuka, kérlek, ne csináld ezt! Van millió párt, de egy sem elvtársozik, ilyeneket nem lehet ma mondani. Lehetni lehet, csak nem hasznos, nem célszerű, és van még egy hírem, lebontották…

– Mit bontottak le, kisfiam, a portásfülkét?

– Nem, caklipakli az egész gyárat!

A fiával egykorú papa egy kicsit meghökkent, aztán becsukta szemeit, és lekevert egy rendes nagy taslit hazudós, túlnövekedett fiának.

– Ilyen hülyeségeket ne mondj! A mi gyárunkban, amelyik nekünk dudál, az elképzelhető legeslegmodernebb felszerelés volt, van! Megértetted? Nem is tudom, hány hektárnyi területű, és minimum tízezren dolgoznak benne.

– Papikám, a gyárat már tizenöt éve szétbontották, nyoma sincs!

– Ne hülyéskedj velem, kisfiam – szinte sírva mondta a semmiből előkerült papa –, én még sosem késtem egy napot sem, most így, huszonöt év után kínkeservesen visszakönyörgöm magam! Gondolom, a portásokat nem cserélték le, azok mind jól ismernek, majd beslisszolok, és visszacserkészem a munkahelyemet. Nem érdekes, mert miénk a gyár, nekünk dudál!

– Ezt már voltál olyan kedves, és mondtad néhány tucatszor, papa. Ne tedd többet, mert senkinek sem dudál az a nyavalyás gyár már réges-régen.

– De hát mit csináltak helyébe, fiam? – görbült zokogóra a valahol túl hosszan hibernált, vén, negyvenöt éves Tamás papa.

– Mit csináltak volna, amit mindenhol, minden gyár helyén. Plázát.

– Mit, kisfiam?

– Üzletet, boltot!

– Ja, ha csak egy boltról van szó, akkor maximum a kapu mögötti, tűzoltó sufnit bonthatták le.

– Apukám, drága – feszültek mindkét oldalról egyre jobban az idegek és érzelmek –, ez nem olyan bolt, az egész gyár területét elfoglalja, azt is, ami valaha szabadon volt.

– Na, idefigyelj, kisfiam, holnap bemegyek az iskolába, és elmondom, hogy egy krónikus hazudozó lett belőled! Olyan bolt egyszerűen nincs, képzelegsz! Mars nyugovóra, hol a vekkerem?

– Azt már régen kidobtuk…

– Akkor szólok a telefonébresztőnek.

– Melyiknek?

– Hogyhogy melyiknek?

– Legalább húsz telefonszolgáltató van, de nem tudok róla, hogy ébresztési szolgáltatás létezne, mindenki fel tudja ébreszteni magát saját telefonjával.

– Na, intézkedjél, hogy a munkába indulásomra egy ilyen mostani marhaság ébresszen fel! Aztán reggelre kialusszuk ezt az egészet, és ráncba szedem a sok nagyotmondót. Mert miénk a gyár, nekünk dudál, ezt jegyezd meg!

– Megjegyeztem, papa… Tönkre akarsz tenni bennünket…