Fogják meg a menekülőt!

– Van élete?

– Természetesen!

– És ezt bizonyítani is tudja?

– Magától értetődik. Azzal az egyszerű ténnyel, hogy itt vagyok.

– Kérem, ne játsszon, hideg van! Magával hozta?

– Mit?

– Hát az életét.

– Úgy gondolom, élet és én, én és élet együtt vagyunk egyek.

– Uram, ez nem a filozófiai tanszék!

– Hanem mi?

– Most hülyéskedik? Tulajdonképpen, miért jött? Azt hiszem, az életét szeretné biztosítani, nem? Hiszen ez egy biztosítóügynökség.

– Annyi mindent lehet az életen kívül biztosítani, de rá méltóztatott hibázni, igen, életbiztosítást szeretnék kötni. Kicsikét ideges lettem a sok felesleges kérdésén!

– Hát ez az – szótagolta súlyosbítottan az asztal túlsó oldalán üldögélő –, talán már két perc is eltelt, de még mindig nem bizonyította, hogy egyáltalán van élete! Állítása szerint magával hozta. Jól mondom? – öntötte, mint egy nagy fazék keményítőt, az asztalra szavait. Hej, azok a régi szép idők, amikor még keményítőt is használtak!

– Igen, kérem, már mondtam, van életem, és hogy mi együtt vagyunk.

– Nos, sokat ront a helyzetén, ha kétértelmű kijelentéseket használ. Rakja már végre az asztalra, vagy a Bodrim mellé, hogy világosan láthassuk!

– Kik, uram? Ha meg nem sértem, egyedül van…

– Egyedül vagyok, de mi, az ügynökség vagyunk a döntési helyzetben. Tehát nem én döntök, hanem mi!

– Én ezt a nagy fekete színű cserge tömörületet nem is gondoltam kutyának. Bár most, a szőr közül, egy hamiskásan kacsintó, öklömnyi szem áriázik bizalmat felém.

– Döbbenetes, ilyen ügyfelem még soha nem volt! Tudja, mindenki más először is bemutatja a biztosítani valót, vagy ház, villa esetén, annak léténék igazoló okmányait. Maga csak úgy idesompolyodik, lopja az időmet, és tán még az életemet is idő előtt biztosítás fizetetté akarja tenni.

– De jó, hogy mondja, tisztelt ügynök úr! Tegye meg kérem, és magyarázza el, annak idején mivel igazolta, hogy van élete!

– Rossz duma! Az annak idején, annak idején volt, egyszer régen. Mi folyton megújulunk, az ügyfeleink személyi titkait pedig nem adjuk ki.

– Nem is ügyféltitkot kértem, csak a maga becses titkát…

– Ecere, pecere – nyújtott egészséges, pirosló nyelvet ügyfelére az alakoskodó ügynök –, tudja, ha biztosításom van, attól kezdve én is ügyfélnek számítok!

– És maga kötötte saját magának?

– Ja, tudja, én ezt is megtehetem – puff neki –, maga nem! Mi adunk a hírnevünkre. Roppant sebességgel pörgesse az időt, és mire Bodri, újra aktiváltan kalapot tesz, igazolja, hogy él! Akkor megkötöm a biztosítást.

– Már nem vagyok biztos benne, hogy szeretném. Kicsit elvette a kedvem, azt hittem egyértelmű, hogy élek…

– Nem, uram, annyira nem – mi akkurátusak vagyunk –, ha nem igazolja, kénytelen leszek az első – már nem élőkkel foglalkozó – vállalkozásnak odavágni egy talicskányi telefonhívást.

– Mondja, vajon ugyanarra gondolunk mind a ketten?

– Ja, kisapám! – göndörödött kétszer feje körül az ügynök mosolya, amit aztán csak egy erős dugóhúzó segítségével tudott kirántani, hatalmas cuppanással, beszorult fejének palackjából.

Az ügyfél megkövült, de csak tized másodpercre, aztán hóna alá kapta – az ügynök által túszul ejtett – pulikutyát, és kivágtatott az ajtón. Az íróasztal túlsó oldalának birtokosa, orrára tolta – hatalmas rózsaszín keretű, pirosas lencsékkel kottázott – szemüvegét, és felocsúdva, a röhögést jeges komolysággal vegyítve ordította a folyosóra:

– Fogják meg! Menekül egy – minden bizonnyal élettulajdonlással nem rendelkező –, elszállítani való ügyfél!