Ebugatta

"Amíg meg nem tapasztaltuk, milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik." 
Anatole France

“Lakodalom van a mi utcánkba, ide hallik zengő muzsikája...” – nyikorogta a rezesbanda. Irigyeltük a trombitást, akinek hatalmas hangszere egész teste köré tekeredett, csak azt nem értettük, hogy fog kimászni valaha belőle…

A násznép, a menyasszonnyal és vőlegénnyel, a templomban tartózkodott, a fiatalok éppen örök hűséget esküdtek. A férfiak jelentősen ittasság közeli csapata a zenekarral kornyikált a templom előtt. Időnként egy-egy ember kijött, csendre inteni őket.

– Na de, emberek! Így nem lehet rendesen megesküdni. Nem is halljuk a papnak a hangját, meg aztán honnan tudjuk, hogy a fiatalok igent vagy nemet mondtak...

Visszavettek egy cseppet a zűrzavarból, majd újra kezdték. Ekkor megjelent egy ember, láthatóan bűnbánóképű, végtelenül szomorú kutyával, egy póráznak nem nevezhető dróton maga mellett.

– Hát te mit csinálsz, Lajkó? Hová viszed a kutyát?

– Megyek, oszt levágom a fejit!

– Hát miért nem akasztod inkább fel?

– Hagyjad má’, tavaly meggyűlt nagyon a bajom eggyel, majnem megharapott, amikor felakasztottam.

– Lajos bátyám, mi a túróért bántja azt a kutyát? – szólott egy ifjonc.

– Azt a málészájú képedet, te kölyök, ne szólj bele a nagyok dolgába!

– Megevett egy csirkét, móresre kell tanítani!

– Akkor is… Miért vágja le a fejit, nem lenne elég egy jókora verés?

– Na, ide figyelj, fiam! – szólott rá Imre bá' –, úgy hazaváglak lakodalmastól együtt, mint Jancsi a macskáját!

– Nem szóltam én semmit, Imre bátyám, csak úgy érdeklődtem…

– Na, most figyelj, te Lajos! Hogy akarod ennek a kutyának a fejit levágni, hát szerte-szíjjel harap?

– Nízzed, elviszem a dögkútig, itt a falu mellett, aztán hozzákötöm egy fához, jó szorosan. Ott pusztul!

– Én nagyon vigyáznék a helyedben, mert megharap...

– Vigyázok én magamra, te csak ne félts!

A szerencsétlen kutya csak állt, érezte, hogy valami nagy bűnt követett el, és iszonyatos büntetést fog kapni, amit kutyafejjel jogosnak is vélt, mert az ő gazdája mindig és mindenben helyesen döntött… Leszegett fejjel kicsit vinnyogott, mint egy síró gyermek, pedig pár órával előbb, még minden betolakodónak nekiesett volna, most meg csak állt bűnbánóan.

– No, Lajkó, ugye iszol egyet?

– Hát hogyne innék, adjad csak!

Minden férfinak a zsebében volt egy flaska, így aztán Lajkó jól teleitta magát borral. Ez esetében legalább egy decit jelentett, nyolc –tíz üvegből, külön, külön.

– Na, én megyek, aztán lehet, hogy még itt lellek benneteket visszajövetben.

– De Imre bátyám, talán mégsem kellene annak a kutyának a fejit levágni! Miért nem szólt Lajos bátyámnak?

– Te taknyos, búbánatoskodsz itt, mint egy asszony! Menjél közéjük, nem való vagy te férfinak, a bajszod is még csak pelyhezik!

A közösség kitaszítását elkerülendő, sötét vigyorral csak annyi mondott:

– Csak vicceltem, nem gondolja, hogy a kutyát többre tartom egy embernél?

– No azért!

Közben az esküvés megtörtént, már majdnem jöttek kifelé a templomból, amikor megjelent a derékig véres Lajos bá'.

– Na, megcsináltad?

– Meg én, Imre!

– Nem harapott meg?

– Nem, olyan vót, mint egy hülye kiskölyök, vinnyogott ott magában, meg bámult azokkal a bamba szemeivel, hagyta, hogy odakössem a fához. Aztán mikor felemeltem a baltát, csak nézett, mint egy dilis. Aztán, mikor rávágtam egyet, meg sem nyekkent többet. Utána belelöktem a dögkútba.

– Na, igyál még egy korty bort, megérdemled ilyen zaklatottság után!

– Lajos bátyám! Akkor az a kutya most mórest tanult?

– Mórest, az anyját! Mórest! Nem eszi többet a tyúkjaimat!

– De mást sem csinál…

– Ez már megint búbánatoskodik itten! Vágja már valaki pofán ezt a tejfeles szájú tacskót!

– No, hát én csak annyit kérdeztem, hogy mórest tanult-e a kutya! Megkaptam rá a választ.