Szelet, nem szelet?

Józsi bácsi csak egy szál virágot szeretett volna – spontán belső buzdulásból – átadni Mari néninek, aki virágszerető volt, mint az összes nő. Szokta is mondani, aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, mintegy jelezve, hogy az emberiség bő nagyobbik fele biztosan nem rossz. Egyben, csengettyűs dallamok – rózaszín buborék lepte – emlékhulláma támadta le, egész pályásan.

– De szép is volt, mikor az én Józsim, hogy hozzámérhessem – amit én olyan remegve vártam, hogy alig tudtam eljátszani a sértődöttet, jámbor molesztálását serkenteni próbálva – virágok szépeit árasztotta rám.

Merengett még egy kicsit, aztán – a jóságos pirospozsgásra buflizódott – Józsi, mosolygós arccal, kihúzott felsőtesttel, snájdigul virágot tartó keze felé nyúlt, ám megcsörrent a telefon. Mit megcsörrent? Kedvenc Nyaúnyiva angóra macskájának dorombolását lőtte a lakás minden köbcentiméterébe, akár magnumból kilőtt lövedéket.

– Pillanat, Józsikám, ezt a kéretlen idillzavarót egy szóval lepattantom, és már veszem is, figyelmességed virágba gömbölyödött szuszmogását.

Mari néni elkezdett beszélgetni, megszűnt a nosztalgia, a virágot is amnéziamezők vastag paplana fedte. Józsi bácsi létezéséről el is feledkezett, és kiapadhatatlan szorgalommal nyújtotta azt az egy beígért lerázó szót.

Március közepe volt csak. Picit felhős, kellemes, arcot melegen simogató szellő fújt, és Mari néni folyamatos holdtölték sorozatában beszélt.

Józsi bácsi, néha köhhentett egyet-egyet, aztán viszketett is a füle, de az illendőség – hiszen ő igazi régivágású úriember volt – azt diktálta, ne vakarózzon. A beszélgetés valahányadik szakában a virágot zsebébe gyűrte, és két kézzel vakarta, nem csak a füleit. Ettől az egyoldalú Mari néni tánctól, elefántevő egérkedve támadt. Előbb a szeret, nem szeret, majd szelet, nem szelet mondókával, sziromtalanította Mari virágját, és folytatta a szárral, míg körömfeketényi egység sem maradt az egykori tündöklőből. A gyomorsava kínozta, álmos is lett, és hőhullámok lepték, majd megkönnyebbült.

Mari néni, talán a beszélgetés közepe táján kezdett el vacogni, ami a – felemásan színes, két oldalt fekete lencséjű – világtól, mint a függőlegest a Pisaban készült torony, szigetelte el, és lassan a valóság külső peremére lódult. A didergés fokozódásával, szomorúan bár, de teljesen kizáródott a beszélgetés burkából, pedig, hej de jó volt ott! Ráripakodott a szundikáló, már nem vakarózó, de nagyon éhes Józsi bácsira.

– Öreg, hogy kerül ide? – utána a mellette levő tükörben látszó, saját képmásától sikított egy iszonyút. – Hát mégsem álmodtam csodás beszélgetésem előtt? Megvénültünk, te lennél az a sudár jóképű ifjonc? Miért van itt ilyen hideg? Valami virágot akartál adni, ahogy azt – mennyi, mennyi éve – tetted. Add – melegedett mosolyra kicsit szarkalábas szeme –, végül is lekoptattam ezt a zavarót. Tudod, a szomszéd Juliskám beindult, és pajkosakat mesélt. Hú, de szégyellem magam, azt hiszem, mindent végighallgattál… Hé, ébren vagy?

Józsi összerezzent, ébren horkantott kettőt, majd zsebrevágta kezeit. Az egyikben szúrást érzett, hiszen nincsen rózsa tövis nélkül, és egy labdacs formájúra szorított, nagyobbacska dió méretű, növénykomposztot adott át az ő egyetlen párjának.

– Mi ez a marhaság, és miért van ilyen hideg márciusban?

Kint az egyik ablakból a "Csendes éj" dallama szűrődött be halkan, és mindent hó borított.

– De, kedves! Elfelejtettünk karácsonyfát venni, pedig te sosem feledkeztél meg róla. Ezt a pirosas zöld maszlag száradmányt félreteszem. A márciusi nyugdíjunk még megvan, közben a postás, talán lerakta valahová a többit is. Fuss, vegyél egy fát, hiszen ilyen karácsonyunk még úgysem volt, szép hosszú tavasz-nyár-ősz, egybefüggő egységessé hűlése után, végre szívből ünnepelhetünk.

Józsi bácsi megvette a fát, elénekelték a "Mennyből az angyal"-t, aztán egy kiadós vacsora után – tudniillik ennyi idő azért táplálékért kiált –, márciusig egyfolytában szundikáltak, a kiesett alvásadag bepótlására.

Abban az évben, Józsi bácsi nem beszélt semmit, meghagyta a virágátadást is, egy újabb pirosló rózsa mivoltában, a következő tavaszra.