Másodpercnyi vesztegetni való ideje sem
maradt, miután az ütött-kopott, horpadt, dohos barakkból elszabadult. Kényszerű
fürgeséggel hajtotta magát, hogy a rendelkezésre álló, nagyjából 48 órás
szabadidőt, valóban az otthoniakkal tölthesse.
A novemberi, apró szemű, sűrűn
szemetelő, hideg, ónos esőben, akár útszéli szobornak is nézhette volna bármely
arra járó kocsi sofőrje. A probléma igazi súlyát az adta, hogy órák óta
egyetlen kocsi sem tévedt, még véletlenül sem, az Aradról kivezető északi
országútra. Egyre türelmetlenebbül várt, az agysejtjeiben egyenként dobolt
körmeivel, mint asztal sarkán, ha ideges. Igen sűrűn kukkantott az órájára.
Fogyott az idő, minden útszélen vesztegetett perc az idejéből szakítódott ki.
Hosszú órák után, egy Dacia húzott el mellette fékezés nélkül, olyan
sebességgel, mintha legalábbis nyolcsávos autópályán menne. Integetett teljes
erőből, épp csak az országút közepére nem állt ki. Már el is könyvelte magában
a veszteglés folytatását, mikor úgy 50 méterre, kínkeservesen, az irreális
sebességből csúszva, fékezve, valahogy megállt a bádogdoboz. Az elfolyt idő
sarkallására, vágtában rohant a kocsihoz, nehogy véletlenül elinduljon. Beült.
– Váradra mennék.
– Az nem fog menni,
pajtás. Én csak Csümegig megyek.
– Akkor addig, ameddig
maga megy, csak jussak minél közelebb Váradhoz.
Többször ült már
Daciában, de ilyen sebességgel, ilyen keskeny úton, sosem száguldott. Volt némi
tapasztalata ahhoz, hogy felmérje, szinte bármelyik élesebb kanyarból a síkos
úton kirepülve, ripityára mehetnek… Megúszták!
– Csümegen vagyunk, én
itt lakom. Mik a terveid az éjszakára?
– Itt fogok állni
autóstopért, valahogy haza kell vergődnöm.
– Én kizárom, hogy
reggelig még egy kocsi itt elmenjen.
Túl valósnak tűnt, amit
a sofőr mondott, hiszen szemből egyetlen kocsival sem találkoztak, és
menetirányban sem előztek le egyet sem.
– Merre van az állomás?
– Itt a mezőn keresztül
egyenesen. Várj, felkapcsolom a fényszórókat, ebben a vaksötétben nem látsz
semmit.
Vágni lehetett azt a
tipikus, 80-as évek eleji, áramtalan sötétet. Nem is látta, hogy a falu szélén,
egy mező mellett vannak.
– Ezen kellene
átmenned, abba az irányba. Nézd a kezem!
– Megjegyeztem! Abban
az irányban találom az állomást?
– Igen. Na, viszlát,
pajtás, nagyon fáradt vagyok.
– Jó éjt, főnök!
Az orráig sem látva,
kezdett el botorkálni a süppedő nyirkos latyakban, a nyári fű emlékét hordozó,
elszáradt, nyálkás természetben. Elgondolkodott.
„Meg sem kérdeztem
ettől az ürgétől, hogy folyó, patak, netán mocsár nem esik-e útba, és hogy
milyen messze van az állomás. Olyan vastag a sötét, az eget olyan ormótlan
felhők szigetelik, hogy úgy megyek itt, mintha szemem sem lenne.” Lassan
tapogatózott a cipőjével lépésről-lépésre óvatosan, nehogy előre nem látható
veszedelembe süllyedve úgy vesszen oda, hogy nyomát se leljék. Hamarosan úgy
gondolta, eltévedt, ámbár tartotta a jelzett irányt. Aztán, az ég alja
világosodni kezdett, másra nem gondolhatott csak, hogy egy településnek ment
neki vakultságában. Még egy pár méter után az éjszakai sötét csendjét – amikor
a szél zúgását is másképp hallja az ember, az ág reccsenése pedig olyan, mint
egy mennydörgés – hirtelen kettészakította az állomások hangszóróinak
jellegzetesen sípoló hangja. Érthetetlen, hogy a teljes csendből, ilyen rövidtávon
milyen, az akusztikát befolyásoló természeti tényezők kapcsán történt, de így
legalább tudta, hogy nem tévedt el. Mély völgyben volt a pályaudvar, jól
rálátott, fényszórók tömege vakított végig a síneken. Kerekeket kalapáló
vasutasok egy teherszerelvényt állítottak éppen össze. A lejtőn hátradőlve, a
cipősarkaival végigszántotta a sáros földet, nem kis magasságból pehelykönnyen
csúszott az első sínpár mellé.
„Egyenesben vagyok –
gondolta. – Most már csak az a kérdés, mikor indul az első vonat Várad felé.”
Ez a kérdés nyitottan maradt; az állomás falára kirakott menetrend szerint,
legnagyobb keserűségére, reggelig nem volt Váradra tartó szerelvény. Ennyi
erővel maradhatott volna Aradon is, ez ugyanis ugyanaz a vonat, ami miatt
nekivágott a kalandtortúrának. Sok értelmét nem látta, de bezörgetett az
állomásfőnökhöz, aki álmos, vöröshagymára emlékeztető szemekkel, a zubbonyát
nagy nehezen begombolva támolygott elő.
– Tiszteletem, főnök!
Váradra mikor van vonat?
– Láthatja a
menetrendet, ezért kár volt megzavarni az álmomat.
– Az a helyzet, hogy
nagyon kimért az időm, az kizárt, hogy reggelig itt rostokoljak.
– Nagyon sajnálom, a
maga kedvéért nem tudok vonatot indítani.
Kicsit elgondolkodott,
majd miután végigmérte a külsejéről akár börtöntölteléknek, kényszermunkásnak,
szökevénynek, de leginkább szánni való alaknak kinéző legényt, állomásfőnöki
önmagát mintegy megerőszakolva, némi gondolkodás után odabökött a tehervonat
felé.
– Van itt egy
szerelvény, Váradra mennek, beszéljen a mozdonyvezetővel!
– Mikor indulnak?
– Az kiszámíthatatlan a
tehervonatoknál, de a reggeli menetrendszerű járatnál mindenképpen hamarabb.
Lehet percekkel, lehet órákkal, még az is lehet, hogy az érkezik előbb Váradra.
– Jól megnyugtatott,
főnök, de meg fogom próbálni.
A mozdonyvezető és a
segéd, az indulási engedélyre várva, éppen ráncba szedték, ellenőrizték a
vonatot, a mozdonytól az utolsó vagonig. Szemet szúrt nekik a hívatlan vendég,
aki szemlátomást valami rosszban töri a fejét.
– Ne császkáljon itt,
ez idegeneknek tiltott terület!
– Értem én, uram, de az
állomásfőnök küldött.
– Ide hozzám? Az
lehetetlen!
– Nem, kérem, valóban
így van, Váradra szeretnék eljutni.
– Velünk? Nem
engedhetem fel a mozdonyra.
– Megfizetem jó
pénzzel.
– Ne vicceljen, ez nem
pénzkérdés, az összes létező szabályt át kellene hágnom ahhoz, hogy ebbe
belemenjek. Szóba sem jöhet!
– Azért gondolkodjon el
rajta, kevés az időm…
Valamin elgondolkodott
a mozdonyvezető, maga sem tudta, min. Félreállva sugdolózott a segéddel, majd
beállt középre, a segéd odaosont és bal kezével intett.
– Gyerünk, pajtás, uccu,
fel a mozdonyra. Itt ez a két szék, feküdjön végig rajtuk, és amíg nem mondom,
történjen akármi is, eszébe ne jusson felegyenesedni.
A különös utazó
végigdőlt a két széken és álomba zuhant, szinte egy pillanat alatt, az
indulásra váró mozdony gépzajában, melyhez hasonló altatódalt, legfeljebb
egészen kisgyermek korában, anyjától hallhatott. Sem, indulást, sem kanyarokat,
sem váltózökkenéseket vagy dudálást nem érzékelt. Amikor a segéd óvatosan, a
lábait piszkálva keltegetni kezdte, ha narkózisból ébresztetik, sem találhatta
volna szétszórtabbnak magát. Minden diffúz volt, szokatlanul hosszú idő alatt fogta
fel hollétét is.
– Itt vagyunk Váradon,
az Ősi pályaudvaron. Átmegyünk a mozdony közepén, jobboldalon lopva, hogy egy
egér se vegye észre, úgy szálljon le, öregem.
Végigbotorkálták a
mozdonybelsőt, ahol az álló lokomotív motorja így is komoly zajt ütött.
Lekászálódott.
– Nagyon sok időmet
mentették meg, itt van egy 25-ös, többet nem tudok adni.
– Félre, vicc, vagy
segítünk, vagy nem! Ne is próbálkozz ilyesmivel! Örömmel hoztunk. Teljen jól a
napod!
– Isten megáldja
magukat, viszontlátásra!
A rakodó pályaudvar
pókhálószerű sínlabirintusa, megannyi váltóval összekötött sínpárok
rendszerével, veszélyes terepnek látszott. Akármerről jött volna egy
kiszámíthatatlan vonat, megjósolni sem lehetett, merre mozduljon el. Már
teljesen éberen kisietett a pályaudvar szélére, és elindult hazafelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése