2011. október 21., péntek

Hársutánzat utánzó

Maga a gyár, egy szigorított börtönre hasonlított. Különösebb gond nélkül, a felső szintről üvegkukkantón át – még a bekamerázást is megspórolva –, egyszerű sétányokon ballagva követhetett mindent, ami a műhelyekben folyt. Olyan szorgalommal tette ezt a smasszerkedést, mintha örökre ki nem fogyó üzemanyagtartály lett volna beleépítve, ő maga pedig robusztus, ronda bibircsókos robot lett volna.
Abban a pillanatban, ahogy valaki véletlenül hársfahasogatás – más részlegeken gyalulás, csiszolás, összeállítás, fafaragás – közben, pirított henyén másodpercekig lihegett – ahogy ő nevezte –, szabadságolta. Egy ilyen első osztályú, stílbútor-utánzatot utánzó gyár profiljába ez nem fért bele.
Rondán nézett ki, és hasonlított a nevéhez. Kaktusz úr volt ő. Zöld. Bár már az idő koptatása alatt sárgulni, fonnyadni kezdett, de – ami az övé, az övé – megharcolta ezt a gyárat. Ha valaki a sors kegyeltjeként abban az érdemben részesült, hogy ott dolgozhat, tegye!
Minden hársfát felvásárolt, a raktárrészlegek színültig fűrész alá rendelt hársrönkökkel, több hektárnyi területet borítottak. Mindenből, amiből lehetett, deszkát visíttatott a folyton forgó fűrészekkel, a leggyengébbekből szarufák és gerendák készültek. Járjanak a kezek, hiszen hiába automatizált mindent, amit lehet, a stílbútor utánzat-utánzó mégiscsak a kézi munka látszatát követelte meg. Így gyaluk, csiszolók és vésők izzadtak lihegő verítékkel kivert használóik tenyerében.
Az ablak fölött elégedetten dörzsölte tenyerét, hiszen az egész gyárat telerakta, "kirúglak, te mocsok lazsáló" mobiltáblákkal, melyek – programozásuk folytán – egymással ütközés-képtelenül ide-oda gurultak, hogy a fátlanító hársművelők tempója még véletlenül se menjen a világbajnoki normaszint, Zöld Kaktusz által megszabott határ alá.
Zöld Kaktusz, a tulajdonos nagyon szeretett volna sok példányban lenni, hiszen azt a húsz-harminc legyalogolt kilométert két-háromszázra felvicsoríthatta volna, hogy egyetlen ember sem tudjon, fül- vagy homlokvakarás ürügye alatt, másodpercnyi rabiga-ledobást sem engedélyezni magának.
Nem csak tekintetében zöldült szúrósra Kaktusz úr. Történt ez saját munkamoráljának túlzott tempósításától. Az állandó bezártság is szúrt, oldalán valódi kaktusztüskék jelentek meg. Persze nem belőle nőttek ki, bár nagyon szerette volna. Csak ilyen gúnyába öltözött, és kedvenc szokása szerint, egy liften-libbenéssel a léhűtő mellett termett, oldalba bökte, ami egyben a "ki vagy rúgva" mondattal kezdődő, hosszas és szorgalmas ordítozás első aktusa is volt.
Kaktusz úr – rendes emberiből – előbb világos, majd sötétzöldbe váltása akkor történt meg, amikor az utolsó félhektárnyi, a Földön valaha létezett hárs is a feldolgozó pályákra került. Miután az utolsó, munkafázisok alá vetett gerenda is bútorrá lett, már nagyon szerette volna újrahársasítani a felvásárolt erdők tarolt kopaszságát, de sem ő, sem más, valamiért a bőség őrületes zavarában egy pillanatig sem gondolkodott sem újracsemetésítésben, sem vetőmag-megőrzésben. Ekkor lehullt Zöld Kaktusz összes tövise jelmezgúnyájáról. Maga elfehéredett, szomorkodott. Hárstalanul állt a kongó csarnokok felett, összeszorult szívvel, mély lelkiismeret-furdalással, aminek a tárgya az volt:
– Mi a fészkes fenéből csinálok hársutánzat-utánzó stílbútorokat, ha nincs hársam!?



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése