Satuban

János, ahhoz már túl sok mindent átélt, hogy bármin meglepődjön, így engedelmesen szorította be fejét a termetes főnővér hatalmas keblei közé, akinek ez láthatóan nem volt ellenére. Ha választhatott volna, kihagyja ezt az átmeneti idillt, vagy legalább az osztályos nővérkét választja, aki tálcán, mintha csak egy manikűrszalonban szépítkezésre készülnének, göndör mosollyal tartotta kezében a műszereket.

– Rakja fel, barátom, a praclijait a főnővér fenekére!

Meghökkenni nem tudott, egyszerűen cselekedett, és a megrendült főnővér csípőjét átfogta. Még mindig azon morfondírozott, hogy az osztályos nővér alkalmasabb lenne, egyrészt vonzóbb az efféle futó kalandokra, másrészt, ha már a kebleket satunak használják, hogy a fejét, mintegy ékbe szorítva rögzítsék, valahogy a méret is megfelelőbbnek látszott. Ronda nagy volt a tű, annyit még észlelt, aztán már csak a levegővétellel foglalatoskodott. Dús keblek között nem könnyű az ember élete, ami a lélegzést illeti! Egy őskori nyírógéppel két tincset levágtak tarkóján a fürtjeiből, majd jódos tamponnal történő sterilizálás után kezdődött az akció.

Lassan leengedte kezeit a főnővér fenekéről, részéről az idill véget ért.

A doki unszolására megpróbálta felemelni a gravitáció által rendesen lefelé vonzott, súlyos, elgyengült kezeit, nagy nehezen ismét a kijelölt helyre rakta, majd szép csendesen, észrevétlenül végigsimítva a főnővér hátsóját, az erejét vesztett kezeket ismét hagyta lecsúszni.

– Kérem, barátom, tegye vissza a kezeit, ez itt a procedúra! Remélem, nem szédül?

– Dehogy szédülök!

– Ha elmozdul, baj lehet.

– Nem fogok elmozdulni, satuban van a fejem, nem látja, doktor úr?

A medikus lányok harsány kuncogásba törtek ki, nekik ez egy esettanulmány volt.

János, miután a tűt bevezették, mérnökként azon spekulált, hogy ekkora hosszúságú szerszám olyan frekvenciájú mozgásszámmal, ide-oda illesztgetve, ha beletörik a tarkójába, neki annyi…

– Tegye vissza a kezeit, legyen szíves, különben nem tudom, hogy jól van-e, vagy rosszul!

– Nagyon jól vagyok, doktor úr.

– Akkor mi a baj?

– Semmi, csak töprengek.

A medikusok, a nővérek és a doktor is hahotáztak.

– Ez a legjobb, amit most tehet. És min töpreng?

– Azon, ahogy átvezette a tűt a tarkómon recsegve-ropogva, ugyanilyen recsegés-ropogás az egész élet.

Rövid, gondolkodásra serkentő csend után, kuncogás, hahota ismét…