Végállomás után

Csendes motorzajban szundikált már második napja. Lassan fogalma sem volt, hány kilométer van mögötte, és egészen optimális előrejelzések szerint is, még mindig egy félnapnyi buszozás előtt állt. Nagyon kényelmes volt minden, csak a kanyarok billentették jobbra-balra, mikor éppen nem autópályán haladtak. A száz-száztízes sebességhez személyautóval ugyan hozzászokott, de ez most nagyon tetszett neki.

Kucorogva belefeküdt a kicsit bőségesen hátrahajtott, homorú ülésébe, és aludt. Az utasok, csak kezdetben zsibongtak, kicsivel a búcsúzkodás után, mindenki elcsendesedett és energiatakarékos énjének adta át a helyet.

Kemény munka várt rájuk. Talán húsz órán át egyszer sem álltak meg, hiszen a jól lekerített fekhelyén hol egyik, hol másik sofőr pihent. Váltották egymást. Közvetlenül a célországba jutás után, az első nagyvárosban – ami a vadászgépek anyahajóra szállásánál, macskafogó gyanánti sebességcsökkenésből vált nyilvánvalóvá – nem csillogtak a fények. A híres-neves rend és patyolattisztaság is, itt a peremkerületen, gumicsizmásan küszöböltetett ki.

Néhányan leszálltak, és újabb órák kacskaringójával, egy másik város másik peremén, hajléktalan-utánzatok között, néhányan ismét leszálltak.

A lány jól kipihente az indulást megelőző készülődés és úti láz stresszét, még honvágya sem volt, ahhoz legalább néhány nap szükségeltetik. Bámészkodott, és ahogy fogytak az utasok, egyre szabadabbnak érezte magát. El is ismételte magában:

– Nem ismer senki, szabad vagyok, bármit megtehetek!

Ekkorra az utastérben három nő és két férfi maradt csupán, akik közül négyen, pár órával később, saját végállomásukhoz érkeztek. Egyedül maradt a baloldali sorban, egy kimondottan jóképű férfivel. Behunyta a szemét, és csak suttogva, hogy ne hallatszódjon, magának ismételgette:

– Szabad vagyok, bármit megtehetek, nem ismer senki!

Ekkor, fantáziájának széfbe zárt rekesze legmélyéről indult be a – hegyeket tengerekkel összekötő, egész testét bizsergető – gondolatözön. Már századjára ismételte szabadságának mélységeit. Épp cselekedni akart, azt a bizonyos első előtti lépést megtenni, amiről minden férfi azt hiszi utána, hogy a legelsőt ő tette meg, amikor fékezett és megállt a busz.

A pasas, aki nem volt ülőalvásra alkalmas, holtfáradtan halászta össze holmiját és lépett az ismeretlenbe, ahol minden bizonnyal néhány órával később, függetlenül egyáltalán-nem-fittségétől, egy malomba fogott öszvér munkáját lesz kénytelen elvégezni. Mert a jövő, ha csak egy-két évi kevéske áldozatot nem hoz érte – átlag húszórás napi munkaidőben –, úgy odébb áll, akár sakktábláról az utolsó leütött figura. Rá se néz, csak elszáguld mellette. Most esélye van komoly alapokat lerakni, amire néhány év utáni rokkantosítást követően építhet.

A lány egyedül maradt az induló buszon. Előbb mérgelődött egy picit, hogy talán hamarabb kellett volna kezdeményezni, aztán elismételte még egyszer magának a világszabadságát, majd torkon ragadta saját mondatainak fordítottja.

– Egyedül vagyok, bármit megtehetek, nem ismer senki… Tényleg, egyedül vagyok, bármit megtehetnek velem, hiszen nem ismer senki.

Belekapaszkodott abba a pici retikülbe, amit csak úgy megszokásból hagyott egész végig az ölében. Szája elé tette a kezét, szemei hatalmasra nyíltak, eluralkodott rajta a pánik, hiszen egyedül van, bármit megtehetnek vele, mert senki nem tudja, ki ő.

Csak ő utazott a végállomásig. Nem mert leszállni, könyörgött, hívjanak taxit, ő addig felhívja Bori tantiját, aki a Fruzsina néni futócipős nagynénje és átmeneti szállásadója. Bár tűrhetően beszélte a nyelvet, de nagyon-nagyon kiszolgáltatottnak érezte magát, és már csak azért szorított, hogy eljusson végre a kórházba, ahol roppant jó fizetésért, kéthetes – megállás nélküli – ügyeleteket vállalt a fiatal, strapabíró doktornő.

A sofőrök megszánták, kerítettek egy taxit, ahová beült, és most utazik…