Nem kell úgy felkapni a vizet!

Az anyósülésen, a sofőr mellett, hátrabilincselt kézzel, a szinte szunyókáló, hátra szólt a hátsó ülésen levőknek:

– Maguk is postai úton kapták a halálos ítéletet?

Mögötte, a jobb oldali ablakra könyökölve, egy géppisztolyos őr, szétüvöltötte a kocsibelsőt:

– Kuss legyen, különben...

A mellette üldögélő idős hölgy, kéz- és láb bilincsével felkapta a fejét és odatekintett.

– Különben mit csinál?

– Azt csinálok magukkal, amit csak akarok, egy óra múlva úgyis ki lesznek nyírva.

– Ez nem járja, fiam! Először is, a már kinyiffantottakat nem szokták felakasztani, másodszor én olyan, de olyan álmos vagyok, és különben is, hogy képzeli ezt a propellerforgó, ütvefúró hangerejű nyelvezetet? Itt finom emberek vannak.

Az őr egy kicsit meghökkent, valami igaza volt abban a néninek, hogy általában akasztás után szoktak az élők sorából kivonulni a halálraítéltek. Mégsem illendő eleve önszorgalomból, előzetesen, a törvény cselekvő embereinek munkáját magára vállalni.

– Igen, fiam – mondta a nénike –, engem is postán értesítettek. Mondja, maga itt mellettem baloldalt, nem kényelmetlen az a rengeteg lánc a kezén, lábán?

– Dehogyisnem, néni, képzelje, nekem csak táviratot küldtek, hogy menjek az őrsre, ahol a körzeti megbízott – gondolom, kaphatott egy fülest – értesített, hogy halálra vagyok ítélve. Persze az sem egy bátor ember, mert miután jól bilincsbe vert, hogy nehogy el tudjak futni, vagy valami olyasmit tegyek, amiért tényleg kijárom magamnak az akasztás jogát. Tudja, kérem, én tisztára meg voltam győződve arról, hogy bírósági eljárás nélkül, komolyabb pénzbüntetésre sem lehet az embert ítélni. Aztán a főtörzs sorsolásra hivatkozott, hogy valami bónusz-akasztást nyertem.

– Dettó – nyögött hátra az anyósülésen görnyedő. Neki volt a legrosszabb sora, mert hátrabilincselték a kezét, és a feje folyton belecsapódott a szélvédőbe.

– Igen, kisfiaim, nekem is valami mérhetetlen szerencsesorsolás jutalmi akciójára fogták ezt a bónuszakasztást.

Az oldalt üldögélő őr és a sofőr is a gutaütés körül jártak, amikor géppisztolyával kénytelen volt az idegi szorult helyzetén könnyíteni, egy teljes tárürítéssel. Kapaszkodjanak meg, a három akasztásnyertes nem volt hajlandó megrettenni! Ha a kocsi nem fordul be egy szűk bejárón és nem tessékelik ki őket, még diskuráltak volna, de a bejáróból nyíló, nagyon tágas udvar előtt mindjárt jobbra, egy ajtón belökték őket azzal, hogy várjanak a sorukra, nemsokára kezdődik a kivégzésük.

– Már bocsánatot kérek, kisfiaim, de miért akarnak minket megfojtani?

– Ez az egész egy nagy marhaság – szólt a hátrabilincselt kezű. – Olvastam, hogy akiket halálra ítélnek, kétféleképpen viselkednek. Vagy végképp összeroggyanva kvázi megőrülnek, vagy az utolsó pillanatig nem tudják elképzelni, hogy ez lehetséges.

A kéz és lábláncos bólintott egy egyetértőt.

– Jól van, gyerekeim – mondta a nénike –, de lehet ilyet nyerni, hogy megfojtsanak?

– Az akasztás már régen nem fojtás. Elméletileg kiemelik az ember csigolyáját, gyakorlatilag meg a fészkes fene tudja. Emberek, akarom mondani, ezek a francosok nyitva hagyták az ajtót, szerintem bandukoljunk ki, vegyük szemügyre a terepet! Úgy gondolom, nem ártana innen elsétálni.

Tényleg üres volt az udvar szűk része, a kocsibejáró, de úgy a negyedik lépés után, a semmiből egy markáns géppisztolysorozat húzta meg lábuk előtt az "eddig és ne tovább" vonalat. Egyet visszaléptek, aztán a nyitva tátongó kapu felé kezdtek csendesen lépkedni, mikor egy gumiabroncs lerakat mögül – az őrizetlennek gondolt, szabadságra tátongó mellől – kilépett civil ruhás, tömör, de hatékony géppisztolysorozattal magyarázta el, hogy tessék, kérem, befáradni a váróterembe.

– Nálunk luxuskörülmények vannak, magánsiralomházban is őrizhetnénk önöket, de… – és még egy sorozatot lőtt.

Persze egy szót sem szólt, de olyan egyértelmű volt minden egyes durranás üzenete. Visszasétáltak, addigra a nénike a sarokban leücsörödött a parkettára, a falnak dőlt és elkezdett szunyókálni. Ők maguk meg azon morgolódtak, hogy legalább egy fotelt, vagy valamit hagyhattak volna itt, olyan kényelmetlen minden, meg különben is éhesek.

– Mondja, kolléga, szerintem tegeződhetnénk, elég fura helyzetben vagyunk, nem?

– Persze.

– Szóval, haver, te hogy állsz a halálbüntetéssel?

– Ezer százalékban pártolom, hiszen a vadállatnál alacsonyabb sorba süllyedt sorozatgyilkosokat nem szabad kímélni.

– Dettó!

– Úgy látom ez a kedvenc szavad, már mondtad egyszer a kocsiban is.

– Abban a luxusjárgányban, amiben idehoztak? Igen, szoktam használni.

A néni felkapta a fejét.

– Azt a piculáját – mondta –, a kötésemet otthon felejtettem és ezek a sorsolási bizottságosok összebilincselték a kezemet, ha itt lenne, sem tudnám használni.

– Mondja, néni, maga halálbüntetéspárti?

– Francokat, szerintem az nem büntetés, hanem majdnem ugyanaz, mint amit az elítélt csinált. Végül is teljesen előre megfontolt szándékkal nyiffantják ki, nem? Én úgy meg tudnám büntetni, ha rám bíznák az ilyen alacsony röptű – tudják ott lent a bányában – mocskokat, hogy csak csuda. Arra szoktak hivatkozni, hogy nem termelik meg a napi papijukra valót. Azt is megoldatnám velük. Nem hízókúra a tényleges életfogytig, de hagyjuk ezeket a nagyon-nagyon csúnya dolgokat, és valaki segítsen már, hogy a kötésemet megkapjam.

A fal túlsó oldalán, a rendezőt éppen gutaütéses állapotba kerülése miatt gondozták, a mentő is megérkezett, és az operatőr nem – a fene tudja, miért nem pánikoló – kisorsolt akasztandókat rögzítette, hanem a hírértéknek mégis csak markánsabb rendezői kinyúlást. El is szállították, ilyenkor a másodrendező veszi át a terepet, és egy hirtelen ötlettől sarkalltan odaszólt asszisztensének:

– Gabikám, szólj a statisztáknak, nyissák ki a másik helyiség ajtaját, kezdjenek el alaposan matatni, és készülődni az akasztáshoz!

Odalent pillanatok alatt megkezdődött a sürgés-forgás, ám a két pasas, mögöttük a nénivel, még mindig nem úgy reagált, ahogy várták. Nem sikoltoztak, nem őrjöngtek, csak nézegettek.

– Hé, fiúk, mi ez a böhöm nagy gerenda egy marha nagy kampósszeggel a tetején?

– Ez totálra olyan, nénike, mint az ötvenes-hatvanas években, sőt később is használt akasztófák. Talán látta az aradi tizenháromról készült rajzokat, ott is ilyesmik voltak a másodszereplők.

– Eléggé markáns másodszerep, a francba, kisfiam! Na, én megyek a sarokba, leülök egy picit, még szundítok egyet.

Ekkor a másodrendező is kezdett rosszul lenni, főleg attól a hírtől, hogy a rendező rendbe jött. Egy normál értékű, a nézőket-szolgálás közbeni elhalálozást sem tudtak bemutatni.

A cél mindössze az lett volna, hogy egy jó kis, összevissza sikoltozó pánik kerüljön az éterbe, a szórakozni vágyók elé, de ezek valamiért nem voltak hajlandóak megijedni. Így lezavarta az asszisztensét.

– Na, idefigyelj, azt mondtad, mindent megteszel a műsorért!

– Naná, magától értetődik.

– Jó, indulj lefelé!

Telefonon értesítette a statisztákat, hogy amint megérkezik, kötözzék meg, és jó látványosan akasszák fel. Persze nem igaziból, csak ezt ő ne tudja, hogy nem igazi, ami valótlan. Az ítélet-végrehajtó, ne a kampóra kösse, csak a kezében tartsa a kötelet, és mikor jól megrántják, eressze el, legfeljebb beüti a fenekét.

– Annyit megtehet a műsorért, nem? Mit a műsorért, a nézőkért, hiszen értük vagyunk – mondta nagy meggyőződéssel.

Az asszisztens már sokkal élethűbben viselkedett, megpróbált menekülni, ordított is torkaszakadtából, aztán mikor lerántották és a földre esett, az ijedségtől elájult.

Tényleg úgy nézett ki, mintha sikeresen végrehajtották volna azt, amit nem.

– Szóval így megy ez…

– Milyen érdekes, annyit olvastam róla, meg meséltek is egyet s mást... – beszélte a hátrabilincselt s a kéz-láblánccal összekötött.

– Fiúk, ne kiabáljanak, gondolkodom, ha már felébresztettek.

Közben az asszisztens kezdett magához térni, és egy statiszta, akit ezzel megbíztak, csendesen súgta a fülébe:

– Meg ne mozduljon, még műsorban vagyunk. Mindenkinek azt kell hinni, hogy…

Az asszisztens egy picit még gondolkodott, aztán csuklyával a fején felugrott és elkezdett ordítani:

– Állatok, eszement állatok vagyunk, hogy lehet ilyent csinálni!

– Maga szemétláda, ki van rúgva! Egyetlen televíziós társaság sem alkalmaz egy ilyen, szándékos műsortönkretevőt. Különben kié volt az ötlet?

– Az enyém, hogy akasztaná fel magát… – mondta az asszisztens.

– Akkor egye meg, amit főzött, és még egyszer vegye tudomásul, ki van rúgva!

– Mondja, kié ez a társaság?

– Milyen társaság?

– Ez a televíziós társaság, tudja, ahol éppen rám hőbörög.

– Karoncsovics Tituszé, ezt jól jegyezze meg!

– Maga meg azt jegyezze meg, hogy én vagyok Karoncsovics Titusz!

– Ugyan már, egy másodrendező asszisztense!

– Tudja, szerettem volna a szakmát tisztességgel kitanulni, de azt hiszem, miután gondoskodom, hogy a környezetemből senkit sehová ne alkalmazzanak, felszámolom a társaságot, és pókháló szövödét nyitok, itt az épületekben.

– Na de, kedves tisztelt Karoncsovics úr, ha ezeket a hülyéket legalább egy díszlet magánsiralomházba raktuk volna, egyenként, az egész műsor másként alakulhatott volna… Nem kell úgy felkapni a vizet…

– Mars ki az udvarról, most azonnal! Még gondolkodom holnapig, hogy a pókháló szövöde helyett maradunk-e TV-társaság, egészen más stábbal, mondjuk hosszú légyzümmögésre szakosodva. Mert szépek a legyek, és csodásan tudnak tőlem jól távol döngicsélni. Így aztán zenecsatorna leszünk. Végkielégítsék ezt a három szerencsétlent! Jaj, de csúnya szót használtam… Adjanak nekik pénzt! Soha többet nem akarok hallani erről a vég… -ről!

A nénike még annyit megjegyzett:

– Kisfiam, nem szabadna így idegeskedni, árt az egészségnek. Olyan huzatos volt ez a szoba; most gondoljon bele: azért mert valakinek akasztást sorsoltak ki, még nem kell egészségkárosítani. Na, kisfiaim, menjünk szépen haza, a kis bőröndök még jó, hogy pénzzel vannak tele, nem hoztam taxira valót, és harminc kilométert nem akarok gyalogolni.

A segéd segédjének – aki a tulajdonos is, mint kiderült –, elakadt a hangja, és még jobban meggyőződött, hogy az ilyen típusú műsorok helyett sürgősen, zümmögő zenecsatornát kell nyitni, ahol esetleg a pókok is citerázhatnak, ha már a pókhálószövés kiesik.