Anyu! A papa már megint szobrot akar
csinálni…
– Ez a munkája, ebből
élünk, tudod jól, gyermekem.
– Nagyon félek!
– Én is, fiam. Tudom,
hogy megint baj lesz…
– Agyba-főbe ver minket
a papa, mint szokott?
– Évek óta nem tud
alkotni, csak ha a sárga földig leissza magát, ezt már megszoktam… megszoktuk.
Azt vagyok képtelen megszokni, amit te sem, gyermekem.
– Mit kéne csinálni,
hogy a papa ne így alkosson? Kérlek, anyu, gyere és imádkozzunk, mert rettegek…
– Minek, mire jó az? Én
már olyan vagyok, mint a fakéreg. Száraz és üres, mint a széttört tojás
kiszáradt héja. Minden meggyőződést kiölt belőle már a múltjának és jelenének
kínja.
– Kérlek, anyu, imádkozzunk!
Te szoktad mondani, hogy sohasem szabad belenyugodni semmi rosszba, és az
nagyon rossz, ha a papa összever minket. Még azt is szoktad mondani, hogy az
őszinte szívű imát Isten meghallgatja, és segít.
– Jól van, imádkozzunk
hát – mondta a keserűségében megroppant, alig harminc éves, törékeny és
összetört életű asszony.
Semmi sem belülről
jött, a gyerek kedvéért térdelt mellé, és csak gépiesen motyogta az imát, amit
pár éve még a szíve öntött. Hosszabb idő után valami szokatlant érzett, és
előbb csak figyelte a gyerek őszinte fohászát, majd mintha mindent, ami
körülvette őket, valami fénylő fal zárt volna el – vagy talán őket zárta volna
ölelően ki – az ordas környezetből. Hatalmas durranást hallottak. Ijedtében
döntenie kellett egy pillanat alatt, hogy rá mer-e nyitni elállatiasodott, bősz
urának műtermére. Tudta, hogy az ilyen szigorúan tabusított tiltásoknál
kevesebbért is rokkantra verte már. Benyitott. A vakolatlan mocskos falakat
fekete penész borította. A férfi a földön hevert, hüppögő zokogásban. Bal
kezéből, ami egy nagydarab nyers húshoz hasonlított leginkább, ömlött a vér.
Torzonborz szakálla és hosszú, kócos haja mocsoktól, zsírtól, verítéktől
átitatva, a kőporral elegyedve mintegy megkövült. Maga is olyan volt, mint egy
szobor. Az asszony olyat tett, amit a
tiltásokkal teli életében kérés, utasítás vagy parancs hiányában nemigen mert
volna: lekuporodott a torzonborz, részeg művész vadember mellé és megsimogatta
a haját. A vér a szoknyájára csorgott. A szobrász felkönyökölt és jobb öklével
a mocskos padlót püfölte…
– Ne érj hozzám! –
mondta a dúvad szokatlanul csendesen. – Nem érdemlem én ezt meg.
– Mit tettél a
kezeddel?
– Hát nem látod, én
magyarázzam? Ne gondold, hogy vak vagyok, de mostanáig vakítottam magamat. Egy
fél éve küzd az énem saját magam ellen – magamért. Hogyha csak ilyen előzmények
után tudok alkotni, úgy döntöttem, hogy vagy soha nem csinálok többé szobrot,
vagy ha csak fájdalom okozása után vagyok erre képes, akkor ezentúl semmi
esetre sem a családom tagjait, akik vagy szeretnek, vagy nem – nem csodálnám,
ha nem, hisz az okot megadtam az utálatra –, többé nem bántom. Én fájdalmat
ettől a pillanattól kezdve soha többet nem okozok nektek. Majd csak levezeklem
valahogy, kifelé is befelé is.
– Gyere, hadd kössem be
a kezed.
– Nem! Ha a fájdalom és
az ital szüli a műveimet, az legyen a saját fájdalmam. Itt ez a kalapács, ismered,
minden új szobor készítése előtt a saját kezemre csapok egyet, még ha
szilánkokra verem is a csontjaimat. Ha csak így tudok szobrot faragni, akkor
saját fájdalmammal püfölök életet a kőbe, és nem a kő élettelenségéből püfölök
élettelenséget a környezetemre. Lásd, a pálinkás hordót is szétvertem. Ne félj,
nem veszek holnap másikat. Kérlek, hívd be a fiút!
– Ide a műterembe?
– Nincs többé belépési
tilalom, sem egyéb esztelen korlátozás. Magamhoz tértem, időbe került, de jobb
később, mint soha.
Felállt remegve, közben
nézte az asszonyt kábultan, hogy vajon a szerencsétlen hisz-e neki.
– Gyere, fiam, te is!
Lásd, anyád már nem fél, te se félj!
– Hallottam mindent,
apa…
– Meg tudtok nekem bocsátani?
Soha sem kértem még, ismertek, olyan vadállatként amilyen voltam, fölöslegesen
a szót sohasem szaporítottam, amit mondtam, megmondtam… túlságosan is
kőkeményen. Ez most, mint akiről eloszlott a köd, úgy vált a sötétségből
világossá. Tudjátok, eddig csak néztem, és most már látok. Kerüljön akármibe,
most itt új idő kezdődött.
Súlyosan szorító
lélekkel nézte övéit, pontosan tudva, hogy legalábbis kétségek gyötrik azokat
"pálfordulásáról", de csak attól félt, hogy a tiszta fény látását,
amire ráébredt, el ne veszítse. Nehogy újra a sötétség kerítse hatalmába…
2 megjegyzés:
"...sokat megtehet az igaz ember állhatatos könyörgése."(Jak 4,16)
Nagyon jó a mondanivaló is,és nagyon szemléletes.Gratulálok,Péter!
Köszönöm, Maci! :)
Megjegyzés küldése