Dünnyögőn mennek ronda szerepükben. A
bakról már apró, levegőnyelte pelyhekké csépelte ostorát Miska, de a
sebességváltó ilyetén formában – az összesen nyolclábú, bő kétlóerős, ütemtelen
mozgatóknál – nem működött. Úgy ringtak jártukban jobbra-balra, mint csendben
dülöngélő, jámbor szédelgők, és a jobb szélső mogorván bökte oda ostobaságában
osztozó társának:
– Szerinted normális
ez? Tolatja velünk a semmibe lógó jármot. Még azt is elintézte, hogy ötvenszer
olyan súlyos legyen, mint reggel volt, csak hogy kínozzon minket. Ehelyett
nyugodtan heverészhetnénk az istállóban.
– Igen, barátom, az
este oldalba akartam döfni ezt a kis pattogót, hát nem orrba szúrt a villával a
két balkezese, amikor vacsorára kongattunk neki kolompjainkkal!
– Nos, ezt már
letárgyaltuk sokszor, hogy gyengébbeket nem bántunk, még ha ilyen mihaszna is,
legalább tisztességes koszton tart. A tehenet is csak azért nem döföm meg, mert
olyan gyengécske.
– Nagyszájú, állandóan
kötekedő! Nem tudom, mire célozhat, de folyton borjúkorunkra mutogat vissza,
sejtelmes, gúnyos mosolyával.
– Ha már így mondod, a
ló meg állandóan piszkál, miért nem állva alszunk, mint ő. Nem akarja tudomásul
venni, hogy húzzuk az igát egész nap, és bedagad a bokánk, meg a térdünk.
– Valahová őt is
elviszik reggelente. Fogalmam sincs, mit csinál, de azért ez nem járja!
– A ló más lapra
tartozik, őt szívesen feldöfném, de még sosem kerültem olyan közel hozzá.
Nagyon messze tartanak egymástól, azt hiszem, azonos kategóriában vagyunk vele.
– Igen, én is úgy
gondolom. Csak végre magyarázná már el valaki, miért kell tolni ezt az
iszonyatos, levegőben lógó, semmi hasznú jármot, itt magunk előtt, mikor ez a
szerencsétlen még arra sem hajlandó, hogy leszálljon, és segítsen a szekeret
tolóknak. Valamitől mozog és jön utánunk, tehát taszítják. Gondolom, ilyen kis
selejtes erejűek, mint ő. Mert ugye, ha értelmes munkával megbíznának,
galoppozni is hajlandó volnék! Járom sem kellene, nekitaszítanám a fejem és
trappolva tolnám a szekeret, veled együtt.
– Éppen így gondoltam
én is. Az, hogy ingyen nem adják a reggelit, ebédet, vacsorát, még csak
érthető. Bár nem soványítanak, de a kényszermunkának ezt az alantas formáját –
hogy egy oktalan, levegőben lógó marhaságot toljunk –, nem vagyok hajlandó
lelkes odaadással csinálni!
– Akkor, ha jól látom,
mindenben egyetértünk, amíg rendes munkára nem fognak, ellődörgünk itt békésen
beszélgetve. A bőrünk úgyis sokkal vastagabb annál, semmint a cséplésből bármi
kellemetlent érzékelnénk. Még jól is esik, hogy hajtja a legyeket.
– Ez így van. Mondd, te
láttál valamikor szekértolókat?
– Nem, azok úgy tudnak
futni, de úgy! Mire leszedik ezt a levegőben lógót – ami attól a pillanattól
kezdve többet nem lebeg, egyből földre pottyan –, hiába fordulok gyorsan, a
szekér végénél már senkit nem találok. Elfutnak! Talán félnek, vagy gyávák,
esetleg megfenyegették őket… Lehet, azok is csak akkor kapnak vacsorát, ha
szekértolás után, értelmetlenül egy jót futnak.
– Enni is kell, meg
heverészni is valahol, muszáj eltűrnünk, de azt hiszem, kész egyezségnek
tekinthetem – mintha már rég megbeszéltük volna –, a koszt és kvártély ilyen lealacsonyító
munkával történő megfizetéséért ne várjanak tempót. Úgy látom, ez idegesíti
őket a legjobban, ezért – tudom, hogy nem esik nehezünkre – holnap is, és az
összes majdani, egyszer valamikori napon, örökre, a lassúnál is lassabban
toljuk, semmibe lógó, haszontalan rabigánkat.
– Csapj a fülemre a
füleddel, megkötöttük az alkut!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése