A tinó

A hajnali harmatnak már csak az emlékét tüntette el a kelő nap. Komor befordultsággal, zord, bánatos, feszült tekintettel pillogott egymásra a két férfi.

– Kihajtod a jószágot, Károly?

– Igen, apám, a szerszámokat is odakészítettem.

– No, akkor menjünk.

Közben Göndör nem is sejtette sorsát, benne nem működött az a sokadik érzék, ami az állatokban általában a halált előre jelzi. Nyugodtan bámult jobbra, balra, lehajolt, egy fűcsomót fogaival kitépett és egykedvűen rágicsált. Fiatal tinó volt, Pista bácsi szeme fénye. Az öreg csak nézte, közben fente a kést, ami már amúgy olyan éles volt, mint a borotva, semmi szüksége nem volt további élesítésre. Húzta még egy kicsi az időt, ragaszkodott a jószághoz, mert szerette, borjú kora óta nap mint nap dajkálta… de hát tudta jól, hogy ez az állat sorsa.

– Na, apám, hát akkor tegye a dolgát!

– Édes fiam, te csak járj még egyet, itasd meg a lovat, és a tehenet, dobj egy villa szénát is a jászolba!

– Annak most nincs itt az ideje, édesapám.

– Én azt nagyon jól tudom, de nem olyan könnyű nekem ettől az állattól elbúcsúzni! Tudod, hogy a szemem fénye… volt…

– Megyek, apám.

A tehén meg a ló ráérzett, hogy nem a szokásos időben kapják a kosztot.

"Vajon mi lehet"? – gondolták.

Kinn Pista bácsi megfogta a taglót, az fénysebességgel egyet villant a kezében, olyan pontos volt, hogy annál pontosabb már nem is lehetett volna.

Egy pillanat alatt, az előbb még kérődző borjúból egy földre zuhant hústömeg lett, a lábai meg sem rezdültek többé… Egy hangot sem adott ki.

– Jöhetsz, fiam, kezdjünk a munkának, lesz mit csinálnunk egész nap.

A tehén meg a ló, az istállóban morfondíroztak. "Vajon, mi lehet a fiammal", tűnődött a tehén, és a lóhoz fordulva azt mondta:

– Olyan régen kivitte már a gondozónk! Épp ma reggel beszélgettünk, meséltem neki, hogy tavaly, mikor a többiekkel nap mint nap a legelőre jártunk, sikerült rálátnom arra, ami innen az istállóból elképzelhetetlen. Egy csomó istálló van szerte, emberek laknak bennük, és egy hatalmas, friss élelemmel teli terület… Kérdezte is a fiam, hogy vajon nem jöhetne-e ő is velünk? Mondtam, hogy nem hiszem, mert az idén minket nem fognak legelőre terelni, nincs pénze a gazdának… Nem tudom, mi az a pénz, de elég sokat hallom, mikor kint kiabálnak… Mindig csörömpölnek, zajonganak, felidegesítik és zaklatják a jó négylábút, de szerintem semmi értelme nincs egész napjuknak, nem úgy, mint a mienknek.

A tinó búsult, szerette volna látni a nagyvilágot. Mondta is:

– Te tehén, ne fess nekem ilyen sötét jövőt! Nem arra készülök, hogy ebben az istállóban éljem le hátralévő életemet. Meg aztán, már kezdek nagy fiú is lenni.

– Ne tehenezd az anyádat, mert megrúglak!

– Jól van, na! Mesélj még azokról a nagy istállókról!

– Szebbek voltak, mint ez, nagyobbak is, de mégsem vágyódtam beléjük.

– És mondd, milyen volt az a hatalmas, ennivalóval teli rét?

– Voltál már kint az udvaron néhányszor, láthattad, milyen a friss fű, nos, olyannal volt teli, csak elképzelhetetlenül nagy területen… Nem tudom, mit lármáznak már megint ott kint, ezeknek nincs is jobb dolguk?

– Valamire készülnek, tudod, hogy mindig valami értelmetlen ostobaságot csinálnak.

– Mi itt nyugodtan álldogálunk, nézelődünk, lefekszünk az alomra, ők meg ugrálgatnak egész nap. Képzeld, bár nem kell elképzelned, hiszen látod, minden nap még arra is gondjuk van, hogy tehermentesítsenek attól a szánalmas, préselő érzéstől a tőgyemben, ami nap mint nap többször is feltüremkedik. Kispriccelik belőle! Hogy ezeknek milyen gyenge eszük van!

– Örüljünk neki, anyám.

– Na, erről van szó!...

– Észrevettem, anyám, hogy kevés a sütnivalójuk. Adják itt nekünk ingyen a finom szénát… Ezt a szót is tőlük hallottam, azt hiszem, köze lehet a pénz nevű ismeretlenhez.

– Mi a fenét akarhatnak, figyelj, ilyenkor nem szoktak bejönni az istállóba? … Mindjárt kirúgom őket! A ló meg alszik.

– Mindig így szokott, anyám, a lábán alszik, ahogy szokott. Le nem feküdne! Nem tudom, valami felsőbbrendűségi érzése van.

– Én elég jól elbeszélgetek vele, de lehet abban valami, amit mondasz, mert szebbnek és többnek tartja nálunknál magát.

– Miért alszik állandóan állva?

– Azt hiszem, derogál neki lefeküdni az alomra. Éjjel, amikor alszik, úgy megroggyan bokából a lába, nem olyan, mint mikor ébren van.

Ezek most bejönnek! Mit akarhatnak? Na, majd meglátjuk, lehet, hogy szénát hoznak, vagy itatás lesz… Bár szomjas nem vagyok egyáltalán.

– Nekem jöhetnek akármikor, mindig éhes és szomjas vagyok.

– Mert növésben vagy, fiam, ennyi az egész. Aztán, majd ha megnősz, másra kell. A fiatal bikáknak sok erőre van szükségük.

– Tudom, anyám…

– Honnan tudod te? Mindjárt odarúgok, ne szemtelenkedj!

Aztán, ahogy az elején láttuk kivezették a tinót, és a társalgás a lóval folyt tovább.

– Amint látom, kivitték a fiadat, nem aggódsz, nincsenek félelmeid?

– Nem, egyáltalán, ahogy ismerem a gazdát, nagyon szereti a fiamat, valami szép dolgot találhatott ki neki, sokra fogja vinni, talán kiviszi a legelőre, hogy világot lásson úgy, hogy mi ne tudjunk róla, vagy valami mást talált ki. Lehet, hogy ő lesz a csorda vezére, hiszen bika.

– Nem kell magyarázkodnod, észrevettem, hogy jobban szereti mind a kettőnknél.

–Tudom, hogy valami különlegeset készítettek neki… Olyan régen nem jön már! Jöhetne!

– Jöhetne! Nem vagy ideges? – kérdezi a ló.

– Miért lennék? A legrosszabb, ha nem is látom többet, de legalább tudom, hogy a gazda jóvoltából biztosan sokra vitte.

Odakint Pista bácsi szívfájdalmára, a feldolgozás a végéhez közeledett.

– A szarvakat, fiam, tedd félre! Hadd emlékeztessen rá.

– Úgy lesz, apám.

A tehén, álmában boldog tehén mosollyal látta, előre vetített képként, fia jövőbeni kibontakozását.