Lassan emésztett, de kiegyensúlyozódott

Mahamm, örömtől férfiasan sikító hanggal rontott be meghitt barlangjukba.

– Asszony, látod, mit vadásztam? Ilyet még sosem ettél, garantálom. Lőttem az íjammal hat méter – érdekes, fogalmam sincs, honnan vettem ezt a szót – hosszú füstölt kolbászt. Pedig, ha tudnád, milyen cselesen röpködött, mint egy kék szárnyú, aprócska, megszeppent pillangó; de a nyilaim mindig célba találnak, ugye, tudod?

Mahamm öröme úgy folyt le arcáról, mint asszonyáéról – aki a férfiúi sikoltásnál is magasabb hangon karmolt a képébe – az alapozó. Volt neki! Honnan a fenéből, azt nem tudom.

– Nekem rendes állatot hozz, ne ilyen füstszagú, ki tudja, hány hete ellilult kígyót, ami, teljes érthetetlenségemre, még a nyüveknek sem kell!

Mahamm elszomorodott, kiment volna önszántából is, de asszonya kirúgta páros lábbal szépen berendezett, huszonöt éves részletre vásárolt, első osztályú barlangjukból.

Miután a rúgást követő repülés tehetetlenségétől, a hosszú hasoncsúszástól a szavanna kemény talaját orrával felszántotta, felállt. Megrázta magát és úgy döntött, az első élőlényt, ami útjába kerül, zsákmányul ejti.

Egy papagáj üldögélt mélabúsan a szemközti száraz ágon előtte, és ő, ahogy általában, most sem talált célba, de a pillanatnyi ijedelemtől földre pottyanó zöldes-sárga madár, mielőtt észbe kaphatott volna, maga készítette bőrtarisznyájának foglya lett.

A hétvégi fogadásokon igazi nagykutyák voltak jelen, akik magasra törő álmokat dédelgettek, szerettek volna nagy barlangtulajdonosok, lándzsások, és nem hétköznapi őslakosok lenni; amikor előttük elfűrészelte magát, zokogott. A papagáj ugyanis pillanatok alatt megtanult beszélni, és nemcsak mindenféle böfögését, de összes, levegőben haladni készülő – repülő görénynél ostobább – kijelentését, juszt is bemagolta.  A világ legtudatosabb hecckampányát indította ellene.

Felesége piszokul jól szórakozott. Mindig is tudta, hogy Mahamm egy ostoba alak, tehát már közösen – ő és a menekülő művésznek nevezhető sokszínű madár –, bolyhosult tarajjal rikoltották, hétköznap és partikon:

– Te rózsaszín sörényű, böfögő pávián!

Hiába ülték teli barlangjuk szalonját az okosok, és hiába próbálta Mahamm a hülyék ostobaságát minden erővel leküzdeni, a madár csak nyomta hétköznapi hasvakarós, orrfintorgató, egyáltalán nem aranyköpéseit. Időnként horkolt egy nagyot a szmokingosok között, majd felvisított, amúgy férfiasan, és elmagyarázta tömör képletekben, hogy a háton hempergőzésnél jobb dolog nincs a világon.

– Minden okoskodó barom az életem megrontója! Ki nem állhatom bebiflázni ezeket a hétvégi, egyre rondább időknek számító, sznob-biznisz szavakat.

Valami elképzelhetetlenre vetemedett, úgy döntött, kinövi az okoskodás vágyát, de ezt a világért meg nem osztja asszonyával és azzal a nyüves papagájjal, amelyik az első hetek után már – a menyét egye meg –, nemhogy menekülni nem akar, de kórusban űzné világgá, saját nyúlfüles röhögéssel bélelt, egyre kényelmetlenebb barlangjából.

Első dolga a könyvtárszoba megszüntetése lesz! Na, most ne kezdjen el senki azon filozofálni, honnan volt neki könyvtára! Volt, és kész, világos? Aztán felszámolja azt a hülye dolgozószobát, amit antennás hangyafejekkel rajzolt körbe papagájának asszonya.

Hol volt már a régi szép idő, amikor két lomha vadászat között nyugodtan horkolt egy-két félnapot, míg a madár barátnője konyhatündérkedett. Már aludni sem mert, az a szemét barlangfoglaló rögzített minden szuszogást – ami körhintákat hajtó motorok zúgásánál hangosabb –, aztán ébredése után rögtön elkezdte visszajátszani. Ami a legborzasztóbb, hogy már nem fél a nyíltól, hiába nem találja el, nem pottyan le. Nem esik sokkba, hiszen ketten vannak egy ellen.

Hát megtette, felszámolta ezt a két borzadály helyiséget, és nem tanult hétvégére, sőt meg sem nyikkant, de rusnya madara, még emlékezett egy csomó mindenre, és lassan egykori barátai is kezdték Csonthülyének nevezni, Mahamm helyett.

Addigra a barlangját övező teljes vadászterületre, vadászatot tiltó táblákat raktak ki.

Mahamm előbb kockát szeretett volna vetni, de nem talált, így csak a hétvégékre fenntartott játékterem rulettasztalát pörgette meg. Gondolt egy számra, ha kijön, az asszony, ha nem, valaki másnak kell szelíd szeméremmel elhagyni az élet küzdőterét. Pechje volt, nem talált, de tudta, hogy a nyamvadt madár zugalvó. Már azt is megtanulta, honnan ismerheti fel, mikor csak játssza, és mikor tényleg alszik. Így, a végletesen lecsúszott megbecsülés alól – egy finom, maga készítette szárnyasebéd után, amit meglepinek szánt –, minden okoskodást kerülve mászott ki.

– Megérdemled te is a pihenést néha, kincsem, bogaram! – vigyordult asszonyára, majd hétvégén, a felső tízezer ráerőltette hülye kvízkérdéseket egészen más játékra cserélte. Úgy döntött, általános műveltségi vicsorgó, vigyorgó, grimaszöltő és "ki tudja hosszabban bent tartani a levegőt" című, saját találmányú, lesimított rózsaszín szmoggal göndöríti fel az egyre inkább barátaivá nemesült, maguk is hülyéket.

Most asszonya a konyhában zokogta végig a hétvégéket helyette, ő végre boldog volt egy szál fürdőgatyában, szmoking helyett. Ezt az öltözéket boldogan követhették, nemre való tekintet nélkül, egyre fogyó vendégei is, akik már nem a hülyét látták benne, magukat bölcsnek kikiáltva, hanem egyszerű ostoba társat. A szegecselt szmokingok levételével, minden macskaszemnyi látszatbölcsességük fejeik bőrcilinderébe vándorolt.

Lassan az asszony is megszokta, hogy a felemelkedés néha lesüllyedéssel érhető el. Már bánta, hogy azt a hosszú kígyós csigaformájút, azon a napon nem fogadta el, mert így a magasban, a felső körökbe befogadott férje mellett ki lett belőle? A hülye-bölcs vendéglátó felesége, pedig ő akart a nagyokos lenni.

– Ó, ha lehetne még egyszer papagájom, de nem tudok vadászni… Mi lenne, ha ezt az ostobán felkapaszkodottat kedvelné meg, és az egyre kevésbé kedvelt hétvégi partik hölgykoszorújában is csak fonnyadt virág lehetnék.

Lassan emésztett, de kiegyensúlyozódott. Csak hetvenöt százalékban dúlt benne a "dögölj meg, te marha", de negyedrészben, a "ha a fene megesz is, visszaszerzem feletted az uralmat" jelmondat adott új erőt és értelmet morcos életének.