Az utas

Nagy fékcsikorgással állt meg a taxi a furcsa kinézetű utas mellett, a sofőr kivágta az ajtót, és szinte ordított:

– Na, szálljon be, nincs vesztegetni való időm!

A szelíd arcú utas beszállt, a sofőr pedig kilőtt, a városon belül 90-nel.

– Maga tulajdonképpen honnan jött, talán a Holdról, olyan furcsán néz ki? – Szólt az utasához. – Hová is akar menni?

– Van magánál térkép?

– Van, természetesen.

– Lenne olyan szíves, megmutatni!

– Parancsoljon.

– Na, kérem, ide megyünk.

– De hát, az a városon kívül eső hely, nem látok semmit a közelben. Miért megy oda?

– Magának az a hobbija, hogy megkérdezi az utasaitól, hogy ki miért megy oda, ahova?

– Végül is oda megy, ahova akar…

– Sokkal jobban tenné, ha előre nézne vezetés közben!

– Ah, kérem, profi vezető vagyok én, még soha nem volt balesetem!

– Én tudom, de egy csomó koccanása igen.

– Koccanásom az volt, rengeteg a figyelmetlen, türelmetlen kolléga. Apropó, honnan tudja maga mindezeket?

– Ne foglalkozzon most ezzel, javaslom, hogy előre nézzen, és ne tapossa úgy a gázt.

– Úristen! – ordította a vezető, és teljes sebességgel hajtott át a gyalogátkelőn.

A szemét befogta, fékezni sem tudott, csak rátapadt a lába a gázra és üvöltött:

– Mennyi kártérítést kell majd fizetnem, meg perköltséget, hogy kihúzzam magam a csávából, ez őrület!

– Lassítson már, ember! – szólt az utas.

– Jé, mi történt? Úgy mentünk át ezeken, mint kés a vajon, senkinek semmi baja nem lett, még a kocsimnak sem.

– Nézze, ha a kés a vajon megy át, bár lágyan teszi, de azt gondolom, mégsem úgy mentünk át rajtuk.

– Mondasz valamit… ha tegezhetlek?

– Persze, hogy tegezhetsz, mivel az én anyanyelvemben, úgyis csak tegezés létezik.

– Miért, mi a te anyanyelved?

– Nem fontos, jól elbeszélgetünk, nem?

– Szóval, igazad van, inkább úgy mentünk át rajtuk, mint a fény az ablakon…

– Ez már jobb hasonlat, de még mindig túl gyorsan mész, és előre nézz!

– Atyaúristen! A forgalommal szemben megyek! Frontális ütközés!

– Ne ordíts, és ne az utasodat húzd a volánhoz!

Miután öt kocsin suhantak keresztül, mint egy fénycsóva a fénycsóvákon, az utas a megfelelő forgalmi sávba vitte a kocsit.

– Ki vagy te? Valami mágus? Nehogy elkezdjél nekem azzal jönni, hogy te vagy Jézus! Én ilyenekben nem hiszek!

– Miért nem hiszel?

– Mert sokkal felvilágosultabb vagyok!

– Az vagyok, ha hiszed, ha nem!

– Na, én itt megállok, szállj ki, öregem, hülyéket nem fuvarozok… Tudod mit, kivételt teszek, engem nem érdekelsz, ha kifizeted a fuvardíjat, felőlem maradhatsz.

– Nem tudom, miért nem előre nézel vezetés közben, és miért kell ilyen gyorsan hajtani?

– Ne kötekedj már annyit, én vagyok itt a legjobb vezető!

Előre nézett és hatalmas ordítással vette tudomásul, hogy a fénysorompó már piroson áll, ő meg rohan neki az éppen elhaladó vonatnak… amin átsuhant, mint a fény.

– Jó trükköket tudsz, öreg, miért nem kamatoztatod?

– Nem értem, mire gondolsz?! Az emberekkel nem foglalkoztál, csak a pénzzel, úgy látom, meg sem fordul a fejedben, hogy 20 halottat is összehozhattál volna, ezzel a kis nem odafigyeléseddel.

– Ugyan már, szerencsém volt!... Én azt hiszem, azért te mégis valami mágusféle vagy.

– Szerinted normális, hogy senkinek semmi baja nem lett, és neked sem?

– Mondtam, hogy mágus vagy!

– Hidd el, nem vagyok az. Előre nézz!

– Ó, hát még egy vonat! Ilyen közel nincs is sorompó! – És átsuhantak a robogó vonaton.

– Öregem, a következőt ajánlanám! Bekapcsolom a kamerát, a következő vonatnak ismét nekimegyünk, így dokumentáljuk a trükköt, ráadásul a mozdonyon is van kamera. Olyan sztárok leszünk, hogy csuda! Kaszálhatunk egy csomó pénzt, neked csak annyi a dolgod, hogy tedd a trükköt, ahogy szoktad!

– De én egy fél trükköt sem csináltam ma, még ha te annak is nevezed a történteket. Ismétlem, nem lesz az, ami volt.

– Azt akarod mondani, hogy nem csinálod még egyszer?

– Nem csinálom többé!

– Dehogynem csinálod, a saját életed miatt! Kösd be magadat, jön a vonat.

Helyből kilőtt. Neki a vonatnak!

– Apuskám, ez rázós volt, a többinél semmit nem éreztem.

– És mi lenne, ha lenéznél?

– Miért nézzek le, és honnan?

– Hát innen, oda le.

– A mindenit, hol vagyok, pontosabban, hol vagyunk?

– Tovább nézz, amerre a kocsid van!

– Ne csináld már ezt velem, most akkor mi van?... Világéletemben szédültem, vigyél le innen, mindig is tériszonyom volt…

Phú! Utálok lenézni.

– Tőlem, lejjebb is mehetünk, ha gondolod. Biztosan akarod?

– Semmi mást nem akarok jobban!... Micsoda barbár mozdonyvezető, az állomás egy kilométerre mögöttünk van… Maga alá gyűrte a kocsimat!

– Ahogyan te sem tudsz megállni, ha jó nagy sebességgel száguldasz, csak hosszú távon, egy vonatnak akár egy kilométer is kell ehhez.

– Úristen! Mennyi pénzembe fog ez kerülni!

– Hát neked semennyibe nem fog már kerülni.

– Ezt hogy érted?

– Jó lenne, ha benéznél az ablakon!

– Az a helyzet, hogy az egy gyakorlatilag bezúzott ócskavas, nem látom, hogy hol az ablak.

– Távolról, azért valahogy próbáld meg!

– Az ott, én vagyok?

– Az ott, te vagy!

– Megmondhatnád végre, hogy ki vagy…

– Nézd, én a kocsiban válaszoltam.

– Na, ne hülyítsél, én soha életemben nem hittem, csak abban, amit látok, hallok, tapasztalok.

– Mit láttál, mit hallottál, mit tapasztaltál az elmúlt másfél órában?

– Mit láttam volna, mire célzol?

– Neked az normális, emberi szemszögből, hogy embereket ütsz el, és mégsem, frontálisan ütközöl, és mégsem, vonatba rohansz, és mégsem? Egymás után kétszer is! Sehol egy karcolás, sehol egy áldozat!

– Dehogy nincs, ott van a kocsim.

– Figyelmeztettelek, hogy nem lesz még egy…

– Még egy mi? Kinek, vagy minek gondolod magad, hogy itt szövegelsz nekem? Olyan vagy, mintha az Atyaúristent játszanád, nem hiszek én az ilyen marhaságokban!

– Akkor most hol vagy? Ott lent vagy fizikai mivoltodban, itt meg társalogsz velem.

– Jó kérdés! Valami hallucinogént adhattál be nekem. Jut eszembe, a kérdésedre válaszolva, bizonyosan valami görbült terek, meg tudom is én, milyen egyéb rendkívüli dolgok… – na, tudod te, vannak ilyenek – jöhettek össze, hogy minden és mindenki sértetlenül megúszta.

– Ó, ember, legalább minimális ismereteid lennének az emberek tudományaiból, oly összevissza beszélsz. Jó lenne, ha elgondolkodnál!

– Min gondolkodjak el, ne fenyegess!

– Már hogy fenyegetnélek?  Hogy érzed magad?

– A legmeglepőbb az, hogy világéletemben nem éreztem jobban magam…

–  Pedig nem is élsz.

– Valami halálközeli élményem van? Mit szövegelsz itt nekem, nem is vagyok kéklő fény!

– Hát kéklő fény nem vagy, az biztos.

– Na, jönnek már a mentők, majd csak kiszednek a kocsiból és helyrepofoznak.

– Jól nézd meg magad, vagy sehogy!

– Megnéztem. Abból a hústömegből sajnos, embert már biztos nem csinálnak… Miért tetted ezt velem?

– Mit tettem én? Négyszer mentettem meg a te és további húsz ember életét röpke másfél órában.

– Tényleg az vagy, akinek nevezed magad?

– Hányadszorra mondjam?

– Nézd, akkor nem elég nyitott a stratégiád, jó lenne tudnod, hogy szinte senki sem hisz igazán benned.

– Ez azért alapvető túlzás.

– Túlzás, nem túlzás, ez van! Akkor most mi lesz velem?

– Olvastad a Szentírást?

– Olvastam hát!

– Tudom, hogy olvastad, azért mondom. Tudod, amit…

– Ne keverd a szezont a fazonnal, talán nem akarod azt állítani, hogy azt komolyan kellene venni?

– Én egyszer már állítottam, nagyon hosszú ideje… Most sem állítok mást.

– Ember, te ijesztő vagy! Akkor most mi lesz velem, mert ott két lehetőség van. A halál után van egy hely, ahol kártyáznak meg csajoznak, a másik meg, ahol hárfázgatnak. Nem szeretnék hárfázgatni.

– Tudsz te hárfán játszani?

– Nem, és nem is akarok megtanulni!

– Miért gondolod, hogy valaha hárfáznod kell?

– Értem… na, megyek kártyázni…

– Nem, ez nem ilyen egyszerű, ott ugyanis nem kártyáznak. Azt mondtad, olvastad a Bibliát…

– Mondd, az komolyan olyan rossz hely, mint amilyennek leírták ott?

– Nem hiszem, hogy el tudod képzelni, mennyire rossz hely.

– Akkor te nem lehetsz jó, mert olyan helyre nem lehet embereket küldeni, főleg nem örökre.

– Rátapintottál két dologra: én nem küldök senkit sehová, mindenki saját maga dönti el, hová megy. Másik, amit jól jegyezz meg, innentől kezdve az idő neked megszűnt, annak nincs értelme, hogy…

– Tulajdonképpen, most is itt trécselünk olyan tíz perce.

– Felejtsd el a perceket! Azok földi fogalmak. Nézz le, mit látsz?

– …

– És most mit látsz?

– A feleségemet… Jól meggyűrődött!

– Hát igen, két évvel idősebb, és még feketében van. Nincs idő, csak ti emberek mondjátok, valójában örök jelen van. Azért méritek az időt, mert a nappal és éjszaka váltják egymást, és öregszetek. Különben ti sem foglalkoznátok egyáltalán a létével, vagy nem létével.

– Mi lett a feleségemmel, ki az a krapek mellette?

– Fiatal még most is, és még van ötven éve.

– Olyan soká fog élni?

– Igen, így nem várhatod el, hogy mindet egyedül élje le.

– Ha ennyire komolyan kell venni, ami az Írásban van, miért nem adod sokkal egyértelműbben az emberek értésére a tényállást?

– Nem értelek…

– Mondjuk, ha mindennap csodákat csinálnál, mindig megjelennél mindenhol, akkor mindenki hinne benned.

– Ember, gondolj vissza az elmúlt rövid időre. Te mondtad, hogy nincs itt semmi szokatlan … most még a te emberi rációd szerint fogalmazok.

– Igen, tudom, hogy mit csináltál, most már értem, de azért azt nem, hogy miért csak nekem, és miért most!

– Nem csak neked, mindenki másnak is, de visszakérdezek: még idefent sem voltál hajlandó jó ideig elhinni, hogy mi is a helyzet.

– Olyannyira, hogy még most sem tudom, hogy mi a helyzet. Különben azt mondod, hogy mindenkinek, mindenkor és mindenben.

– Igen, mindenki életében. Nem feltétlenül ennyire látványosan, de ugyanilyen hatékonyan, hogy ismét emberi fogalmat használjak.

– Ne szövegelj nekem! Ott van az a rengeteg afrikai kisgyerek…

– Fogom a kezüket!

– Sokat érnek el vele, ott halnak éhen!

– Olyan kövér voltál mindig, hogyha csak néhány kanállal ettél volna kevesebbet, naponta megmenthettél volna közülük egy embert.

– Demagóg a szöveged!

– Nem demagóg, mindenki megtehetné, nemcsak te. Látom, hogy mit gondolsz, igen, van rengeteg dúsgazdag ember! Azt is tudom, hogy ki, milyen módon lett azzá. Ne irigyeld őket!

– Igen, emlékszem… A tevének a tű fokán...

– Te még mindig irigyled őket, pedig anyagi értelemben már nem is élsz…

– Tudod, én egész nap hajtottam, mint egy állat, másoknak meg annyi pénzük van, hogy…

– Ne irigyeld azokat, akinek annyi van, hogy egy országot megvehetnének! Mindenki a magáéval fog elszámolni.

– Mondd, és mindenki ilyen interaktív módon ítéltetik el, mint én?

– Mindenki önmagát ítéli el.

– Nem azt akarod mondani, hogy valaki önként megy a pokolba? Mondjuk, Hitler önként ment?

– Az utolsó és, mint látod, az utolsó utáni megbánó pillanatban is van lehetőség.

Az illető, koránt sem úriemberre célozva, a lényegre tapintottál! Ahhoz egy életen át velejéig rossznak kell lenni, mindenre és mindenkire gonoszul veszélyesnek, hogy valaki az örök keserűséget kérje-kapja.

– Ugye, nem azt akarod mondani, hogy Hitler megbánta a bűneit?

– Nem avatlak be ilyesmibe, csak annyit mondok, hogy aki olyan életet élt, mint az említett, nemigen képzelhető el, hogy őszintén megbánjon bármit is.

– Értelek… ez azért megnyugtató!

– És mi van azokkal a sokakkal, akik nem is tudnak rólad. Bushmanok, és tudom is én, milyen egyéb természeti népek?

– Ne féltsd őket!

– Csak azért kérdezem, mert azt mondod, aki téged nem követ, annak annyi… Szó szerint nem tudom idézni, azért annyira nem tanulmányoztam az Írást.

– Nagyjából igazad van, és mégsem. Miért, te követtél engem?

– Dehogy, eszembe sem volt!

– Hidd el, hogy a bushman, ha már épp őket említetted, sokszor jobban követ, mint azok, akik pontosan tudnak rólam.

– Ki tud rólad pontosan? Senki…

– Ezt azért így nem állíthatod, hiszen, én a magamét megtettem. Nem tudom, ki tenné meg azt, amit én.

– Jó. Egyházat alapítottál, és milyenek az egyházad vezetői? Csupa aljas bűnöző. Hát nem?

– Ugye, emlékszel? Most én sem fogom magamat szó szerint idézni, csak úgy nagyjából, azt mondtam, hogy aki engem követ, annak fel kell vennie a keresztjét. És aki engem követ, azt üldözni fogják…

– Igen, emlékszem, csak éppen nem gondoltam, hogy komolyan kell venni. Nehéz elhinni, hogy egyáltalán létezel… Te vagy Isten, vagy három Isten van? Hogy van ez?

– Nem, nincs három Isten, sem kettő. Egy van.

– Akkor én most az Istennel beszélek?

– Akkor Te most az Istennel beszélsz!

– És mi van a zsidókkal?

– Mondtam én, hogy meg kell változtatni a törvényt? Pont az ellenkezőjét állítottam. Anyám és nevelőapám, meg az összes tanítványom zsidók voltak. Ne féltsd te őket!

– De ők mindent tagadnak veled kapcsolatban.

– Ne feledd, mindenkinek lesz privát interjúja.

– És a papság?

– Már mondtam, hogy nem kell mindig mindent készpénznek venni.

– Mivel ők olyan emberfeletti lények?

– Nem, ők nagyon is emberek, pontosan ugyanolyan hibákkal, mint te. Legtöbbjük próbálkozik hibái ellen tenni és olyan tanokat tanítani, ami tőlük elvárható. Tudod jól, hogy nincs bűntelen ember, ők sem kivételek.

– Hát engem nem biztos, hogy meggyőztél.

– Van ahol, ha megérintesz egy gyermeket, már szexuális zaklatásnak számít. Nem csak azért mondom, mert tudom, hogy hirtelen ez jutott az eszedbe.

– Te látod a gondolataimat?

– Természetesen.

– Uram, most mi lesz velem?

– Elsősorban ne félj! Kapsz egy ajánlatot. Gondolkodj el rajta. Hazaengedlek a saját testedbe. Miután földi hozzáállás szerint, két hete a hűtőkamrában vagy, meséld el, amit átéltél.

– Nem fogják elhinni.

– Megpróbálod?

– Megyek, Uram.

A temetkezési vállalat fagyasztótermében a teremőr és még néhány sírásó diskurál.

– Figyelj! Azt a 22-es tepsit ki kellene húzni. Nemsokára kezdődik a műsor.

– Várj egy pillanatra!... Kihúztam.

A sofőr, a darált húshoz hasonló testével kimászott a tepsiből és elkezdte mesélni a történetet.

– Emberek, képzeljétek el, találkoztam Istennel!

– Te haver, kapd el a lábát, én meg a karjait fogom le. Csapjuk be a koporsóba! Ne szemtelenkedjen már velünk egy ilyen két hetes… hulla, akinek belső szervei sincsenek.

– Hová lettek a belső szerveim?

– Hová lettek volna, te? Boncoláskor egy szálig kivették, mert olyan szörnyen zúzódott testet, mint a tiéd, még nem láttak. Kíváncsiak voltak a szerveidre.

– Nem látod, hogy szervek, meg minden nélkül, itt beszélek hozzád?

– Na, ez az arcátlanság, kisapám. Nyomás a koporsóba! Ha tudnám, hogy nem úgy van, ahogy mondtam, akkor esetleg el is gondolkodnék azon, hogy orvost hívjak, vagy valami.

Sutty! Bevágjuk. Fogjátok meg, térdelj a fedélre, komám, te meg csavarozd be a csavarokat. Na, ezzel sem lesz több gondunk.

Ám a sofőr hajthatatlanul nyomta a szöveget. És mesélt, és mesélt, és a temetkezési vállalkozó, meg a kollégái nem tudták, mit csináljanak…

– Mostanában találták ki a hangszigetelt koporsót, van egy, hozd ide. Sokat gondolkodtam, hogy ki a fenének kell, és mi célból, de most pont jó lesz. Na, fogjuk meg, és mindenestől beletesszük, mert jó nagy. Tedd rá a tetejét, csavarozd!

– Megvan.

– Rendben, hozz nekem egy sztetoszkópot! Igen, a krapek még mindig beszél. Te hallasz valamit?

– Nem.

– Akkor nem lesz gond. Gyülekeznek a gyászolók. Simán le fog bonyolódni a temetés.

A sofőr hirtelen ismét ott találta magát fent.

– Uram, nem sikerült.

– De sikerült! Megpróbáltad! Gyere, menjünk, most én vezetek!

– Megyek, Uram!