Éjszakai műszak

– Ej, szívem csücske, gyönyörű bogaram, nehéz az én kenyerem. Most itt vagy velem, láthatod, hová kellett süllyednem ahhoz, hogy a mindennapi konyakunkra valót, a limuzin sofőrjének fizetését és a személyzet bérezését megkeressem. Veszélyes, idegőrlő, fizikailag és szellemileg is nagyon igénybe vevő munka ez. Sokszor órákon át várok, hogy a megfelelő személy végre az utamba akadjon, és mikor már teljesen a látókörömön belül van, szomorúan kell konstatálnom, hogy alkalmatlan a pénzkereső tevékenységem alanyává válni. Tudniillik a verést kerülendő, elvből nem állítok meg olyanokat, akik ránézésre annyira csórók, hogy a zsebükben biztosan egy fillért sem találok. Egyrészt takarékoskodom az energiával, másrészt a munkavédelmi szabályokat is be kell tartani. Nem lehet célom a rendőrkézre kerülés, sem a magam hanyagságából, sem úgy általában. Ami az energiát illeti, az erőre gyakran szükségem van, nem fecsérelhetem feleslegesen az éjjel öt-hat órájában.

– Ó, légyszí, légyszí, légyszí! Mikor jön erre valaki, mutasd meg, hogyan csinálod, drága hősöm!

– Hát legyen. Nem annyira szívderítő látvány, tudod, grabancon ragadom a delikvenset, általában rásegítő mozdulatokkal rábírom az anyagi javainak átadására.

– Ó, édes hősöm, csak te tudsz így fogalmazni, olyan vagy, mint egy ügyvéd, vagy… bíró.

– Ne rémisztgess, légy szíves, ezt a két kategóriát nagyon nem szeretem, tudod!

– Ja, bocs! Ott jön egy ürge.

– De szépen tudsz beszélni! Ő egy alany, ne feledd, ALANY! Egy potenciális alany, aki ha ideér és alkalmasnak látom a pénzszerzési munkámba bevonni, akkor azt meg is teszem. Arra kérlek csak, hogy ne sikoltozz!

– Dehogy sikoltozom, hiszen egész nap olyan úriember vagy, hogy senki nem képzelné rólad...

– Mit nem képzelne rólam senki?

– Bocsi, bocsi, bocsi, nagyon nagyra értékelem a munkádat.

– Értékeld is, ebből élünk. Különben húzd meg ezt az üveget! Na, itt az ürge, ez egy kis toprongyos! Most láthatod, hogy nem lehet elsőre célpontot találni. Ennek üresek a zsebei, ráadásul meg sem ijedt. Láthatólag merev, egyenes tekintettel, magába roskadtan, vagy félig aludva ment előre, mintha nem is látná, hogy itt állunk az utcai lámpa alatt.

– Jaj, de okos vagy, hősöm! Innen látom, hogy a bölcsességednek köszönhetjük tulajdonképpen a jólétünket.

– Sok ész kell ide! Sokkal több, mint gondolnád. Apropó, jut eszembe, lehet, hogy cselt követett el az előbbi pasas. Túlontúl nem vett rólunk tudomást ahhoz, hogy tényleg valós elmélázásnak tűnjön. Most már nem megyek utána, de a következővel nem fogok kivételezni, azt leütöm.

– Ütöttél már le embert?

– Igen, de nem úgy, ahogy te gondolod. Általában ez egy pofont, kettőt-hármat, ötöt, tízet jelent, amennyi szükséges. Mondtam, hogy ez nehéz fizikai igénybevétel. Nem egyszerű munka, nagyon stresszes és kiszámíthatatlan.

– De hogy érted, hogy nem úgy, mint a filmekben?

– A filmekben hallasz egy ilyent, hogy "pukk", aztán elterül a földön, két óra múlva felkel, megvakarja a fejét, és tovább megy. A valóságban kap egy cseppet sem "pukk"-hangú, ököllel történő beavatkozást, leggyakrabban a fejére. Elterül, aztán feltápászkodik és átadja a pénzt. Megjegyzem, ezt soha nem szoktam alkalmazni, csak ha a grabancon ragadás után elhangzott felszólítás, az „Ide a pénzed!”, eredménytelen.

– Akkor igazi leütés nem is szokott lenni?

– Na, amire te gondolsz, az agyonütés, kisanyám. Olyant még nem csináltam, és nem is szeretnék. Tudod, azért nemcsak börtön jár, hanem sokkal több.

– Mi lehet sokkal több a börtönnél, akasztás már nincs?

– Értem, értem, azt akarom ezzel mondani, akármennyi pénzem van, a legjobb ügyvédekkel sem tudnám elintézni, hogy ne kelljen hosszú időre börtönbe mennem. Így viszont, ha problémám adódna – eddig nem adódott – elég pénzem van ahhoz, hogy akármi is történjen, egy jó ügyvédcsapat felmentést, vagy rosszabb esetben felfüggesztett büntetést hozzon ki.

– Ó, de okos vagy! Mit is kezdenénk a te tudásod és eszed nélkül! Ja, meg a limuzin, a villa, a személyzet és a slepp nélkül. Tudom, az a baj, hogy a te munkád állandó éjjeli munka, nagyon keveset tudunk estélyekre járni.

– Azért kiveszek néha egy-két szabadnapot, mókuskám. Na, húzd meg az üveget!

– Nincs is hideg.

– Látom, nem fázol, de azért húzd meg, otthon is meg szoktad.

– Ja, akkor add ide! Most reggelig itt fogunk rostokolni?

– Nem, előbb vagy utóbb jön egy megfelelő alany, vagy kettő, vagy öt, teljesen kiszámíthatatlan. Én majd beszedem az összeget kemény munkával, és lesz holnap, holnapután, meg amikor kell, mindig szépen lesz pénzünk. Csak légy türelmes!

– Most már nagyon felnézek rád. Első éjjel, hogy végigkísérhetem keserves munkádat.

– Első és utolsó, mert nagyon zavarsz!

– Igen, én hősöm, én sem akarok többször kijönni veled. Kicsit csendes. Ha lehet, otthon szeretem szürcsölgetni a konyakot.  

És egy kis szemszögváltás: Balázs, aki súlyos betegség közben, orvosi előírásra, napi sétái közül az utolsót ejtette meg, fáradtan, egykedvűen, szürkésbarna, loncsos kabátban ballagott ki a talán kétszáz méterre tervezett távra. Senki nem járt az utcán, zavarta is ez, még így este is. Nem nagyon szerette a magányt, a közbiztonságot sokkal jobbnak gondolta, semmint félnivalója legyen, ha emberrel találkozik. Ismerős volt a környék, látásból majd mindenki ismerte, és ő is sokakat ismert, így örült, ha találkozott valakivel.

Az élelmiszerbolt hátsó oldalán a raktárak utántöltésére készült rámpák mögött már senki nem serénykedett. Befordult balra a szűk sikátorba, ahol mindössze a zöldséges bolt előtti beugróban égett villany. Egy iszonyatosan termetes, brutális kinézetű, talán két méter magas, mintegy 120 kg-os böhöm férfi és egy kimondottan több mint spicces nő „társalgott” egy üveg konyak mellett. Egyik kézből a másikba vándorolt a butykos. Az ijesztően nagydarab pasas s a már-már molesztáló módon enyelgésre hívó nő észrevette Balázst.

– Te kani, üsd agyon azt a krapekot!

– Oké! Fogd meg ezt az üveget, húzz egyet rajta, addig én elintézem.

Balázs nem lett túlságosan nyugodt, hiszen elfutni nem volt ereje, ha meg világossá teszi, hogy eljutott hozzá az üzenet, a veszélyt növeli. Így remegő gyomorral, kívülről nyugodt kinézetet erőltetve magára, lépteit nem szaporázta, se jobbra, se balra nem nézett. Az elgondolkodót játszva haladt előre… Nem lehet tudni, mi történt a kétméteres tag fejében, mikor Balázs felé lépve megállt, és rövid gondolkodás után visszalépett. Annyi bizonyos, hogy az eredetileg 200 méteres sétából, sokkal több lett, azt a rizikót már nem vállalhatta be az alig járóképes Balázs, hogy ugyanazon az útvonalon még egyszer a bájos páros vonzáskörébe kerüljön. Kénytelen volt tehát két háztömböt megkerülve, és egy jó kiadós verést, vagy talán annál sokkal többet, elkerülve, holtfáradtan hazamenni. Így a szakember és a potenciális alany, Balázs szemszögéből nézve, útonálló és áldozat, soha nem tudták meg egymás gondolatait.