Erdőkerülés

– Megjöttek hát az ifjak, kerüljetek beljebb! Nos, tetszett a séta, Valentin?

– Megvallom, inkább a madarak röptét és a felhők mozgását néztem, meg a szél fuvallatában gyönyörködtem. Valamiért, jövendő apósom, bizarr, fából faragott, zöldre festett mértani idomokkal díszített, zöld földű labirintusa nem csigázta fel az érdeklődésemet. Ellenkezőleg, fojtóan hatott, és alig vártam, hogy visszakerüljünk a palotába, megbocsásson érte!

– Nekem is ilyeneket mondogatott séta közben, kegyesen napernyőmet forgatva fejem fölött, mint valódi délceg dalia – kuncogta Amália, aki egyre jobban várta, hogy jövendőbelije valóban apósnak nevezhesse apját.

– Fiatal barátom, bár fura nevet akasztottak rád, eltűröm, de kertünk becsmérlése velőmig hatolt. Úriembernek ismertem apádat, egy csatatérről, ahol az ellenséges tábor alappilléreként, valamiért földön fektemben nem átdöfött szuronyával, hanem névjegykártyát cseréltünk, és egy kacsintás után utamra engedett. Igazi úriemberként, maga is bizalommal fordított hátat nekem. Mégis alja nép volnátok? Ezt nehezen tudom elképzelni ilyen nemes cselekedet után, inkább téged hallgatnálak. Van parkotok, kertetek, és miféle lakban éltek?

– Apám kastélya vetekszik az önével. A főbejárat lépcsője mellett, két oldalt kocsifeljáró is van. Majd, úgy száz év múlva fel fogják találni a fotocellát, nálunk ez már működik. Amint a személyzet észreveszi – mindig van egy ügyeletes kukkoló –, hogy közeledünk, az ajtót menten nyitják. A csarnokból három párhuzamos lépcső vezet felfelé. Az egész épület háromemeletes, mind a két oldalra hosszú folyosók nyúlnak, és ezekből oldalágak hátrafelé. Innen pedig, T-alakban előre és hátra, ennek a két végnek négy tornya emelkedik, és a főbejáratnál három párhuzamos torony csúcsosodik, a középső a legmagasabb. Parkunk is van, huszonhárom hektár. Apám megjárta az esőerdőket, szerencsém volt, engem is magával vitt, ezért számtalan olyan növény díszíti, melyeket onnan hoztunk, és itt is életképesek. Elvünk, hogy mindent hagyunk a maga természetes módján, soha nem nyessük és alakítjuk a fákat, apámuram még a füvet sem engedi kaszáltatni. Ez nekem nagyon tetszik.

– Fiú, te egy rendezetlen, mocskos, korhadékkal teli, dudvás vadászerdő hangulatát terítetted elém szavaiddal.

– Helyesen beszél, jövendő apámuram, mi így szeretjük. Ezért nem nagyon nézegettem közelről ezeket a faragott gömböket, spirális labirintusokat és fákhoz hasonló, kúpokkal tetőzött törzseket. Nálunk a maga szakálla volna kirívó, otthon mindenki simára borotvált arcú. Mélységes alázattal kérem, szinte mint egy ítélet előtt álló vádlott, hogy ezekben az apró nézetkülönbségekben ne engedjük lerombolni...

– Jól beszélsz, fiam, pedig éppen a jegyesség megvonását latolgattam, és ki akartalak toloncolni udvaromból. Nálunk az a mondás járja, sose bízz az idegenben és azokban, akik mindent gyökeresen másképp csinálnak. Kezdeti haragom elmúlt, legyen a jövő boldogságotokra. Mindössze annyi kérnék, még egyszer lépdelj körbe, és nézd meg, hogy nem zöldre festett földön lébucoltál, és nem faragott, festett mértani idomok labirintusában. Mi így szeretjük a kertet, ti meg úgy.

Vagy talán ezt mondta?

– Ezek után, hogy felfedted családod és fajtád hanyagságát, valamint voltál olyan pimasz, legbecsesebb kertemet festett faragványnak nézni, egy órát kapsz, hogy szolgáiddal összecsomagoltass és befogass, majd hagyd el végleg birtokom! Lányomat felejtsd el, és soha többé ne gyere ide!