Azon a majd 51 évvel ezelőtti, meleg
júniusi délelőttön, súlyos gondoktól gyötörten, zsebében sötét szövegű szürke
papírral lépdelt apám a Váradvelence felé vezető járdán, a villamosvágányok
mellett, magában igazgatva szétszórt gondolatait, hogy legalább ott benn rendet
teremtsen, mielőtt a Templomtér előtti szülészetet eléri. Elméletileg ez a
reggel csak az örömé lehetett volna, ám keserűséggel vegyülten harcolt bú és
szeretet a lelkében. Megérkezett. A portás kötelességszerűen adta értésére,
hogy csak a holttestén keresztül lehet látogatási időn kívül bárkinek is az
épületbe jutni. Talán nem közismert, de akkoriban még a szülészeteken is heti két-három
látogatási nap volt, alkalmanként két órában. Apám belenyúlt a zsebébe, és
gépiesen nyújtotta a portáslágyító háromlejes szabványösszeget, amitől a
közrend embere azonnal lemondott életének feláldozásáról, és szolgálatkészen
kérdezte apám nevét.
– Fia született az
éjjel – mondta, és közölte az idetartozó súly, név, egyéb adatokat.
Sokat látott portásunk,
nem tudott elmenni apám hozzáállásán, viselkedésén, külsején. A válófélben
levők, vagy akik nem akartak gyereket, másképpen viselkedtek. "Mi lehet ezzel
a taggal?", gondolta.
– Na, jöjjön, adok egy
fehér köpenyt, megnyitom ezt az ajtót, a résen nézzen át az udvarra! Jobbra
hátul látja azt a viharvert ajtót, a legutolsót? Oda benyit, a szolgálati
lépcsőn az emeletre feljutva, jobbról, a Körösre néző negyedik kórteremben
megtalálja a nejét… Ha meg nem sértem, dugós kérvényt nem hozott?
– Mit óhajt? Nem értem
mire céloz…
– A többiek ilyenkor
általában ünnepelni szoktak, meginvitálnak egy üveg italra – göndörödött
mosolyba a szája.
– Nem hoztam, itt van
még két lej.
– Így már rendben
vagyunk, főnök! Na, odatalál?
– Természetesen.
Még nem volt zsúfolásig
tele a portásfülke melletti, társalgónak nevezhető ócska helyiség, ahová a
kismamákat hívták le a látogatókhoz. Így unalmában apám után nézve még mindig
nem tudta, olyan filozofáló portás fejjel kihámozni, mi lehet ennek az embernek
a baja.
Az emeleten, a kórterem
előtt Apám vett egy nagy levegőt, mielőtt a kilincsre helyezte volna kezét,
hirtelen eszébe jutott, hogy ez egy női kórterem, sőt az egész kórház egy női
kórház. Kopogott és várt. Válasz nem érkezett, így óvatosan benyitott. Soha
életében nem szeretett hazudni semmit és semmiben, a legapróbb dolgokban sem.
Igencsak nehezére esett, de most úgy vélte, meg kell tennie a kegyes
hazugságot. Az ajtón belül, az előbb még szürkés, aggodalmaktól teli arcról,
csillogó mosolygóssá változott. Odarohant anyámhoz és átölelte.
– Hát megjöttél végre,
úgy vártalak – szólt anyám.
– Itt vagyok, drága.
– Meglett, megszületett
az éjjel, kicsit nehezen, császárral, de megvan végre. Úgy vártuk. Most még
nagyon gyenge vagyok, de ismersz, hogy soha nem engedem el magam, egy-kettőre
felépülök. Olyan aranyos a kicsi, ha bejön a nővér, egy háromlejest dobj a zsebébe,
és elvisz hozzá.
Apám ezt meg is tette,
és eljött hozzám, nézett, és megosztotta velem a titkot, megismerkedtünk! Az
első, akinek elmondta, én voltam, nem emlékszem rá…, de akkor is. A kórterembe
visszatértében feltűnt az egyik nővérnek apám külső hangulati jegyeinek furcsa
váltakozása, észrevette, hogy amint belép, rögtön boldog mosolygóssá válik, az
imént még lélekben magát tépő férfi.
– Találkoztunk,
gyönyörű! Úgy egyeztünk meg, hogy ha fiú, Csabának fogjuk nevezni…
– Nem tudtam én mást
mondani, mikor kérdezték, mi legyen a neve, mint a tiedet. Híreket kaptál
édesapám felől? Mondjad, mondjad, mert szörnyen aggódom érte… Hónapok óta mást
sem kapunk, mint rossz híreket.
– Most sincs jól,
egyfolytában gyengül, betegeskedik. Úgy gondoltam, még ma elutazom és magam
viszem meg a jó hírt, sokkal szebb lenne, mint egy zordon, párszavas táviratban
tudatni.
– Kérlek, ne tedd, így
az első napokban ne hagyj egyedül
– Dehogy hagylak,
drága, az egyik lábam itt, a másik ott! Fontos, hogy tőlünk tudják meg a hírt.
– Hát én nem bánom, már
csak azért sem, mert szeretném, ha a levelek tartalmához képest, valósabb és
kezelhetőbb híreket hoznál édesapámról.
– Ez is az egyik célom,
holnapután itt leszek.
– Az lehetetlen, olyan
gyorsan nem lehet megjárni.
– Bízd rám!
Apám már végignézte a
menetrendet, az 500 km-re fekvő falucskába való el- és visszajutáshoz szükséges
leggyorsabb tömegközlekedési verziót, többszöri átszállásokkal, megválasztotta.
Elköszönt és rohant is az állomásra. Akkor a vonatok igen rapszodikusan
közlekedtek, nemcsak késés volt elképzelhető, de az is, hogy egy vonat, a
menetrendhez képest 20 perccel hamarabb induljon, így számításai nem jöttek
össze… Későn érkezett… A segesvári vonatváltást és az udvarhelyi buszcsatlakozást
sem kapta el zökkenőmentesen, több órával később érkezett a tervezettnél.
Rohant a faluba befelé, pedig érezte, hogy túl késő…
A gyászolók már
visszafelé jöttek a temetőből. Zokogó anyósát magához ölelve csak annyit
mondott: "Itt vagyok, édesanyám". Apám azon kevesek közé tartozott
tudniillik, akik apósukat, anyósukat édesapámnak és édesanyámnak nevezték.
– Ej, Péter, de későn
érkeztél, milyen nagyon későn!
– Nem jöhettem
hamarabb, tegnapelőtt született meg a fiúnk.
– Édes jó Istenem! Hány
órakor?
– Éjfél után kicsivel.
– Ő is épp akkor ment
el – mondta keservesen zokogva. – Gyere be, beszélgessünk egy kicsit, egyél,
aludd ki magad.
– Megyek, édesanyám, de
csak rövidke időre, nagyon sietek vissza, várnak az enyéim. Nem szóltam még Neki,
nem tudattam Vele, félek, nagyon összeroppanna.
– Négyük közül ő
szerette a legjobban.
Sebtében bekapott
valamit, a toron sem maradt, mindenki megértette. Rohant vissza, az
érkezezéséhez képest nem kevésbé zavaros körülmények között.
Hazaérkezése után még
egy bő hónapig nem tudatta anyámmal nagyapám halálhírét.
Ezerszer volt kénytelen
a "Hogy van édesapám? Mi van édesapámmal?"-kérdésekre azt válaszolni,
hogy sajnos egyre rosszabbul. Végül anyám mondta ki:
– Ugye, meghalt?
– Igen, épp aznap,
mikor a fiúnk született.
Évente valahányszor
hazalátogattunk, amint a temető irányába, nagyapám sírjához indultunk, édesanyám
arca elsötétült, a temetőkapunál már sírt… nem zokogva, csak patakzó
könnyekkel. Most is látom, ahogy térdelve a sírkeresztet átöleli és imádkozik.
Majd 22 évvel később,
amikor az összeházasodás kvázi tényként volt kitűzve kettőnk között, a
jövendőbeli feleségem rákérdezett.
– Te mikor is
születtél?
– Ötvenkilencben.
– Tudom, de milyen
hónapban?
– Júniusban.
– De érdekes, én is.
Milyen napon?
Mondtam a napot.
– Á, ne hülyéskedj,
megbeszélted az unokatestvéremmel.
– Mit beszéltem meg?
– Láttam, hogy most
beszélgettetek, ne ugrass!
– Nem értelek…
– Én is akkor
születtem.
– Te is aznap
születtél, mint én?
– Még mindig viccelsz?
Olyan kiállhatatlan vagy! Nem szeretem, mikor villára vesznek.
Előkaptam a
személyimet, ami merő véletlenségből nálam volt, pedig soha nem hurcolásztam
magammal, olyankor sem, amikor emberi értelem szerint sokkal egészségesebb és
biztonságosabb lett volna, ha nálam van.
– Na, kukkants ide!
– Ilyen nincs!
– De van!
Nem hiszek abban, hogy
a csillagok állása sorsokat dönthet el, abban főleg nem, hogy a jövendőt ki
lehet belőlük hámozni, de, hogy ebben a hármas együttállásban egészen biztosan
van valami rendeltetésszerű, arról tulajdonképpen meg vagyok győződve… azért ennyi
véletlen nem létezik. Gondolom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése