Görcsös kezű, ráncos arcú barát

Kaparom kétségbeesetten a láthatatlan semmit, már az összes almot megettem. Azelőtt naponta kétszer adtak ennem, elfeledkeztek rólam. Gyötör a szomjúság, már semmilyen hangot nem tudok kiadni, de minek is, nincs itt senki. A falon túl hallom, hogy tesznek-vesznek, élik életüket, de rólam úgy megfeledkeztek, mintha soha nem lettem volna a ház kedvence.

Azt az egy darab krumplit, amit a kisebbik gyerek három hónappal ezelőtt dobott be, rossz előérzettel és jobb koszthoz szokva, fintorogva meg sem érintettem egy hétig dacból. A vizemet sem kóstoltam, csak mikor rájöttem, hogy valami gond van, elfeledkeztek rólam, nem kellek, pedig még annyi mindent tudnék adni.

Lassan, kortyonként az egynapi vizet három hét alatt elfogyasztottam. A krumpli utolsó darabját egy hete ettem meg. Már sem éhes, sem szomjas nem vagyok, egészen furcsa, zölden derengő, kórusban daloló hörcsögsereget látok csak.

Segítsetek! Nem válaszolnak, lehet, hogy csak azért, mert nem jön ki hang a számon? Még egyszer nekiveselkedem. Segítsetek!!! Még mindig nem hallják.

Hová lett az erőm? Csak csendet hallok, úgy érzem, szél fúj, pedig nem is vagyok kint, hanem ebben a korábban biztonságot adó furcsa, láthatatlan körben.

Gondoskodtak róla, ne érezzem ketrecnek. Láttam az egész szobát, és mégis nekiütköztem valami koppanós semminek. A semmi tele van most karmolással. Nagyon szerettem volna átvergődni rajta, de a körmeim lekoptak, a semmi meg nem enged.

Forog velem minden, a plafon tele van színes, röpködő lufinyuszikkal… Sosem láttam nyulat! A gyomrom, úgy vélem, megérinti a hátgerincemet, nem érzek semmit, csak lebegek. Nem is olyan rossz, egészen kellemes! Nem tudok mozdulni, és mégis mozgok itt benn a fejemben, nem úgy, mint korábban, amikor tiszta erőből karmoltam a semmi oldalát, erőm fogytával, mégis remekül érzem magam. Jó így nem hallani, nem látni és egyszerre hallani, látni, de egészen más.

Vajon mi történik, olyan rosszat érzek. Valami nagyon nyomkod, préseli az oldalamat, a pofámat is szétnyitja. Víz! Csöpög a számba, nyelek egyet. Ez nem lehet igaz, víz! Nyelek egy nagyobbat. Egyre több a víz, és iszom.

A csillogó, gyönyörű burok, ami az előbb még remek közérzetet adott, átlátszóvá lett. Látom, amint egy görcsös kéz marcangol, dürücköl és locsolja belém a vizet, valami élelmet tett a számba. Nem tudom eldönteni, mit, de legyen az bármi, lenyelem. Még egyet és még egyet! Most a tenyerébe vesz és melenget. Valami megfoghatatlan, láthatatlan, zsinórhoz hasonló vezetéken ömlik vissza belém az erő.

Lassan átmelegszem, és felnézek. Megismerem, bár nagyon rég nem láttam, a legidősebb a háziak közül. Neki eszébe jutottam, csak neki! De meddig? Vajon meddig tart a gondolkodás, mikor fog megint elfeledni? Lám, telerakta a szétvakart semmivel kerített ketrecem élelemmel és vízzel. Nem tud annyit tenni, hogy mind meg ne egyem egyszuszra. Látom az arcát, mosolyog. Ismerem az emberi mosolyt is, nemcsak az aranyhörcsög-érzelmeket. Érdekes redők vannak az arcán. Tetszik! Jobban, mint az ugrándozó, kis aligemberek, akik itt felejtettek, hogy majdnem belepusztultam.

Beszél hozzám, csak tudnám, mit? Érzem, nem fog magamra hagyni. Nagyon jól esik, ahogyan cirógat, simogat. Telirakja új alommal átlátható ketrecemet, visszatesz és kimegy. Mi lesz velem, ha elfelejt? Nem akarom még egyszer végigkínlódni!

Fáradt vagyok, elalszom. Utolsó gondolatom az, ha reggel nem jön, elfelejtett, ha bejön, örök barátok leszünk.

Vakít a fény, túlontúl erős, talán megint megfeledkeztek rólam! Feltápászkodom. Ketrecem tele csupa finomsággal, vizem is van bőven. Azt hiszem, sokat aludhattam, és milyen rendes a görcsös kezű, ráncos arcú, nem ébresztett fel! Ha úgy akarja, én leszek a legjobb barátja, nekem nála jobb úgy sincsen. Hamarabb is feltűnhetett volna, hogy a mindig háttérben álló, csendben mosolygó volt a legjobb barátom.