Figyelmesség

Márton és Anikó némileg feszengtek, szokatlan élethelyzetbe keveredtek, de sosem szerették a zsákbamacskát. Meg aztán, egy nem tisztázott ajándéknak úgysem örül, aki kapja. Marhaság az, hogy a szándék a fontos, meg adni jobb, mint kapni, vélték. Nyers objektivitás szükséges, különben a világ tengelyforgása sem alakul kedvük és érdekeik szerint. Izgatottan kopogtattak be Rózsika nénihez, aki egy generációs hátrány következtében, épp olyasmit csinált, amit a jól fejlődő tudomány, az ő alig harmincesztendős életükből kiküszöböl, és azt a kellemetlen, haldoklásnak nevezett rossz szokást biztosan kikerülik, mint tél a kánikulát. Szegény Rózsika néni, ehhez a peches, fura generációhoz tartozik, akik nem képesek tudomásul venni… na, mindegy… Valahogy be kell csengetni és közös nevezőre jutni. Ha nem jön az ajtóhoz, akkor muszáj várni. Majd csak oda méltóztatik slattyogni a – különben kimondottan jól fizetett – gondozónőjének. Elég sokat kellett várni. Beléptük után, érthetetlenül ujját szája elé téve, suttogva motyogott valamit.

– Mit akar? Mondja már hangosabban, egy vak hangot se értek!

A gondozónő megértő mosolyát kötényes zsebébe rejtette, legyintett egyet és még egy csendre intés-próbálkozás után félreállt. Márton és Anikó beléptek. Fanyar illatú volt a helyiség, és Rózsika néni egyértelműen jobban volt, hiszen edzett, vagy mi. Egészen sajátosan lihegett ugyanis. Odaléptek, nem túl közel, a gyógyszerek és egyebek hatása tisztes távolságban tartotta őket.

– Kézcsókom, Rózsika néni! Látom, javulgat – eresztett egy érzéketlent Márton.

– Csókolom! – szólt Anikó. – Ezt a fújtatást muszáj csinálni? Olyan mintha hosszútávfutásra készülne, sőt egy sprinteren is túltesz az olimpiai száz gát lefutása után. Erősödik hát, örülünk neki! Na, tetszik tudni, mért jöttünk? Ha már ilyen furcsa dolgokkal foglalkozik, hogy meghalás, ami nemzedékünket már bizonyosan elkerül, jobban szeretnénk egyeztetni, mert ha jól informálódtunk, utólag már nem tudja nemtetszését, vagy megelégedését rendesen elmondani. Én még csak filmben láttam ilyet, mások járkálnak különféle végtisztesség-akciókra, mi meredeken elkerülünk minden hasonlót. Ha Rózsika néninek nem lenne kifogása ellene, a maga utolsó útját is megtehetné egyedül, persze ha ragaszkodik hozzá, nem ellenkezünk, majd még megdumáljuk. Szóval, tetszik tudni, megbeszéltük az én drágámmal, ha megfelelne, úgy egy méter átmérőjű, csupa vörös rózsákból készített, gyönyörű koszorút ajándékoznánk erre a jeles napra. Csak annyi tessék mondani, egyetért vagy nem.  Látom, ezt a fújtatást – valami fura edzést – a világért nem hagyná abba, és ránk sem hederít, pedig már másodjára – na, jó, nem hazudok: először látogatjuk meg az előkészületi fázisban. Rózsika néni, ne komolytalankodjon kérem, egy igent vagy egy nemet vessen már ide!

Rózsika néni valahonnan erőt merített és suttogva kinyögte:

– Menjenek innen!

– Jaj, de örülök!

– Mit mondott, kedves? – kérdezte értetlenkedve Márton. – Én az ilyen halk beszédhez nem vagyok szokva.

– Azt mondta, rendben van! Igen örülök, tudtam, hogy tetszeni fog az ötlet. Még három csodálatos csokrot, és egyet kimondottan arra a – hogy is nevezik – koporsóra. Fehér, vagy milyen virág legyen? Legyen az is rózsa?

– Úgy látom, egyetért, rózsából készült csokrocskát is ajándékozunk, puszta nemeslelkűségből. Na, most, Rózsika néni, van egy gond.

– Marcikám, ez már nem kéne elmondanod!

– Legyen. Szóval, kedves nagynéném, az a helyzet, hogy töprengtünk, de a maga becses egyetértése nélkül nem szeretnénk semmit ráírni azokra a szalagokra. Nem is nagyon tudom, mit szoktak. Ezért arra gondoltunk, ha ez magának is megfelel, talán azt írnánk, "Nagyon sok boldog évfordulót, erőben, egészségben!". Mondja, Rózsika néni, megfelel?

– Marcikám – hevesedett nagyhangúból ordibálóba Anikó –, ismered a közmondást, hogy eláll a lélegzete valakinek, ha nagyon örül? Nézz csak oda! – és ujjongva folytatta –, Rózsika néni nagyon-nagyon örül, mert elállt a lélegzete ettől a szinte embertelenül szokatlan, jóságos figyelmességtől.

– Akkor megdumáltuk, Rózsika néni, csak feküdjön nyugodtan, majd szólunk a gondozónőnek, tegye a dolgát, ahogyan illik, és találkozunk a meneten. Anikó, azt kérdezted, hogy ragaszkodik-e a jelenlétünkhöz, igennel válaszolt?

– Nem tudom, azt hiszem, biccentett, de hogy igent vagy nemet, arra nem emlékszem…

– No, nem baj, jól kifundáltuk, tudtam, hogy örülni fog. Boldog lesz erőben, egészségben, minden egyes évfordulón.