Csendes, nyugodt bérelt szoba

Miklós és Júlia, két megszeppent vidéki, a szálloda recepciójánál, rendelés után csendben vette tudomásul, hogy a 277. emeletre kaptak szobát.

– Gyere, drágám, menjünk lifttel! – próbálkozott Miklós.

– Ugyan már, még ha a 2700.-ra kaptunk volna! Nem árt egy kis séta. Ballagjunk fel a lépcsőn.

– Igazad van, egész nap vonaton zötykökődtünk, és a mozgáshiánynál semmi sem egészségtelenebb. Mi az a pár emelet!

Nosza, nekiláttak, és egy óra múlva már a szobába is léptek lendületmentesen, rogyadozó léptekkel, a különben természetesen ingyenes felvonó mellett.

– Drágám, de jó, hogy felértünk, olyan álmos és fáradt vagyok, rohanjunk az ágyba.

– Két ágy van.

– Szerintem sok jó ember kis helyen is elfér alapon, na meg hát szeretjük is egymást, ne váljunk ketté. Elférünk az egyiken is. Sokkal meghittebb, nem?

– Majd jól átölellek én is téged. A szeretet felerősíti az alvás erejét, sokkal pihentetőbb lesz. Olyan fittek leszünk holnap, hogy csuda.

– Szerintem most aludjunk.

Júlia rágabalyodott Miklósra, aki oldalán feküdt és némi házastársi intimitásban gondolkodva, a sötét szobában párjára mosolygott, aki megérezte a mosolyt és viszonozta. Ekkor nyikordult a zár. Megfagyott bennük a vér. Csak néztek, mikor egy köpcös pasas begurul és nem kifejezetten csendesen becsukja maga mögött az ajtót, felkapcsolja a villanyt, rájuk tekint, megemeli a kalapját, odamegy a szabadon maradt ágyhoz és a világ legtermészetesebb módján ledobálja a holmiját a földre. Leheveredik, bal oldalára fordul és csendesen odaszól:

– Akkor maguknak jó éjszakát, én aludnék is. Tudják, lent a recepción körülnéztek a kamerákkal, hol van üres ágy, csak itt találtak.

– De uram, mi ketten vagyunk! Elméletileg a feleségem feküdne azon az ágyon.

– Ezt mondták ott lent is, hogy elméletileg a kedves nejének volna itt a helye, de amint látták, hogy nem élnek a lehetőséggel, felajánlották nekem. Na, jó éjt maguknak! – Jobb oldalára fordult és tizenöt másodperc alatt elaludt, enyhe zörgető hangon halk, brummogó horkolásba kezdett.

– A mindenit! Azt hiszem, jó lesz, ha alszunk, Júliám – szólt oda egyetlenének Miklós. Hanyatt dobta magát és az alvásba zuhanás első másodpercei után, két horkantás között dermedten észlelték, hogy ismét nyikordul a zár. Két hölgy libegett be, és felcsapták a villanyt. A csendesen horkoló meg sem mozdult, aludt nyugodtan tovább.

– Maguk Miklós és Júlia?

– Mi vagyunk – válaszolták kórusban.

– Egy borítékot hoztunk maguknak, üreset. Lennének szívesek fizetni tizenhat eurót!

– Mi nem kértünk borítékot.

– Nem kérésre van. Ez a cég ajándéka. Látják, éjjel van, éjszakai pótlékot is kérünk, hiszen a mi munkánk ilyenkor sokkal értékesebb.

– Á, nekem nincs is euróm, csak svájci frankom.

– Semmi gond, egy pillanat. Talmia, vedd elő a számológépet, és számold ki, hogy tizenhat euró az pontosan hány svájci frank!

Rápakoltak az ágyra, tulajdonképpen kettőjükre, elvégezték a számításokat abban a megalázó módozatban és átvették a frankot, majd átadták az eurót.

– Most kérnénk a tizenhat eurót, miután sikeresen elvégeztük a beváltást. Természetesen a megfelelő illetékkel együtt, így már huszonöt.

– Nincs huszonöt euróm, csak frankom van! Mennyit adjak, hogy az illetékkel együtt ki tudjam magukat fizetni?

– Hát, ha olyan hetvenet ad, akkor már ki tud fizetni.

– Parancsoljanak, hölgyeim! Legyenek szívesek minél gyorsabban elintézni a formaságokat!

A hölgyek egyike Miklóson, másika Júlia lábán üldögélve, kettőjük között számolgattak, osztogattak, majd a helyzet megoldása után átadták a megfelelő euró-összeget.

– Na, most már kérnénk a nekünk járó negyvenhat eurót!

– Hú, de megkönnyebbültem, éppen ötven euró van nálam. Parancsoljanak!

– Kéri a visszajárót?

– Á, tartsák meg!

– A cég nevében kívánjuk, hogy érezzék jól magukat továbbra is vendéglátásunkban!

– Mi a magunk nevében köszönjük a cég gondoskodását. Hány óra is van?

– Negyed három.

– Akkor, ha nem gond, mi egy kicsit aludnánk, úgy reggel körülig.

– Dehogy gond! Parancsoljanak, itt a boríték, használják egészséggel!

Eltávoztak. Miklós hanyatt fordult, a negyedik horkantása után, rákapaszkodott Júliájával ismét ajtókulcs-nyikorgást észleltek.

– Ez lehetetlen, drágám! Az előbb, mikor ezek kimentek, direkt úgy zártam be, hogy elfordítva hagytam benne a kulcsot, hogy kivülről ne lehessen betenni.

– Most mit mondjak?

A csendesen horkoló a jobb oldali ágyban, fütyült az egészre, átaludta. Egy évakosztümös hölgy lebegett a szobába, amolyan tipikus szőke. Leült Miklós mellé az ágyra, a fenekével egy kicsit megbökte, mintegy sugallva neki, hogy "húzódj már arrébb, öregem".

Ekkor a félálomból még nem teljesen magához tért Júlia felcsücsült, és teljes erőből odalódított egy nagy pofont a szőke babinak, aki meglepetten huppant fenékre az ágy melletti szőnyegre. Semmi baja nem lett, csak mint egy játékbaba, a kezeit előre tartva ismételgette, nem azt, hogy "mama, mama", hanem "a büdös életbe, a büdös életbe".

– Ha meg nem sértem, hölgyem, mit keres itt az éjszaka kellős közepén?

– Ez nem a 27607-es szoba?

– Nem, ez a 27706-os szoba.

– A mindenit! Emeletet tévesztettem. Elnézésüket kérem, én lennék a desszert.

– Ezt hogy tetszik érteni, kezét csókolom?

– Ne csókolgassa a kezemet, ha nem fizetett! Megrendeltek, mennem kell.

– Olyan éhes vagyok, úgy magába harapnék!

Ekkor Júlia ismét álomszuszékot játszva felcsücsült, és olyan igazi jó színész módjára, kábát mímelve, akkora pofont kevert le Miklósnak, hogy majdnem rádőlt szöszibabára.

Közben a csendesen horkoló nyugodtan aludta álmát.

– Mennyi az idő, emberek? – kérdezte szöszibaba.

– Fél három múlt négy perccel.

– Ó, a keservét, negyed háromkor azoknál kellett volna lennem, és fél négyre a másik rendelésem vár. Most összekapom magam és elhúzok.

– Magát így rendelgetik?

– Igen, tudja, én vagyok a desszert. Van, ahol csak úgy ott kell lennem, máshol tevőleges részvételem is elvárják.

– Nem egészen értem, mire gondol.

Közben hirtelen teljesen éberré lett Júlia.

– Hát nem mindenki szereti kettesben, tudja.

– Mit?

– Mit, mit, a szexet!

– És amikor magának aktívnak kell lennie, akkor az mit jelent?

– Az éppen azt jelenti, hogy most egy ronda büdös disznóhoz kellene mennem, egy ronda kövér feleséggel, és úgy kell tennem, mintha ő lenne életem férfiideálja.

– Na, menjen, kislány, de nagyon gyorsan!

Kislány elment, Miklós bezárta az ajtót mégegyszer. A papucsát odarakta, olyan biztosítékul, hogy most már tényleg ne zavarja senki az álmukat.

Reggel, a magát tisztességesen kialudt, csendesen horkoló, felkelt és csörömpölve elkezdte szedegetni a motyóját. Miklós bágyadtan kimászott az ágyból, hóna alatt megfogta, mint Frédi a macskát, és kirakta a folyosó szőnyegére. Visszafeküdt, és úgy döntött, hogy még aludni fog egyet!

– Drágám! – szólt az ébredező Júliájához, aki a kevés alvással is nagyon jól megvolt – nagyon kérlek, aludjunk még egy kicsit!

Egymásba gabalyodtak végre ketten, abban a nagyon vendéglátó szobában, és délig aludtak.

Miklós ébredéskor, nyújtózásával, jobb kézzel majdnem lelökte Júliát az ágyról, aki ettől megint fenékre ült. Lekevert egy pofont és visszafeküdt.

– Aludj, drágám, nyugodtan, hiszen még csak dél van.

Óvatosan kinyújtózott és felült. Mit nem látott! Csendesen horkoló ott ült az ágy lábánál egy, a folyosó szőnyegéből kiszakított darabon és bamba szemekkel nézte őket. Meg akart szólalni. Miklós a szája elé emelte mutatóujját, és annyit mondott, "pszt"!

Csendesen horkoló ült, majt halkan megkérdezte:

– Muszáj nekem itt bent üldögélni?

– Tőlem el is mehet.

– Ha lenne olyan kedves kinyitni az ablakot!

– Parancsoljon!

És csendesen horkoló, aki már teljesen éber volt, az alatta himbálódzó, tépett repülő szőnyegén elhagyta a szobát. Végre ott maradtak megint a csendes, békés és nyugodt bérelt szobájukban, a 277. emeleten.