Függőség

A Tivadar családot már a becsavarodás kerülgette, mivel időtlen idők óta ostromolták hívott, de legfőképpen hívatlan vendégeik. Orcátlanul, hetekre bekvártélyozva magukat, teljes ellátást igényelve, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Szusszanásnyi szünet után, mikorra azt képzelték, hogy megszabadultak a váratlan látogatóktól, egyszerre állított be három család korántsem tágas otthonukba. Így a lakás egyetlen zugában sem lehetett a magánélet minimumát sem élni. Az egyik nagybácsi, akit – mint legjobb vendég – úgy ismertek, korábban csak aludni járt haza, a nappalokat reggeltől késő estig meghagyta nekik. Valami történhetett, mert a nagybácsi elkezdett viszketni egy adott időpontban, és ide-oda mászkált a szobák között. A nappaliban is volt TV, ám sündörgése közepette a hálószobájába menekült Tivadarnak tudtára adta, hogy ő nagyon szeretne megnézni a "Miért nem esik La Pazban eső" című történelmi sorozatot. Visszakérdezett, és épphogy a fejét nem verte a falba, mert volt némi elképzelése a brazil szappanoperákról. Még soha nem nézett egyet sem végig, de ide-oda kapcsolgatás közben akaratlanul is belelátott némelyikbe. Hallott már kialakult függőségről ezek irányában, elsősorban hölgyek részéről… Tulajdonképpen kizárólag és csakis hölgyek részéről. Zoltán bácsi volt az első férfi szappanopera-rajongó.

– Tessék csak bemenni a nappaliba, ott nyugodtan megnézheti a történelmi sorozatát!

– Igen, igen, de ott mások is vannak, nem fogok mindent meghallani, és gondold meg, ha lemaradok akár egy szóról is, nem fogom érteni az összefüggéseket. A legjobb lenne itt a te szobádban. Itt csend és nyugalom van.

"Csend és nyugalom volt – gondolta Tivadar –, amíg be nem tetted a lábad". Még egy kísérletet tett az úriember nappali felé irányításában, aztán érzékelve, hogy ebből nem lesz semmi, úgy gondolta, ez is megér egy próbát.

Legalább pontos képet alkothat a csodaszép brazil történelmi szappanoperákról. Zoltán bácsi szavajárása szerint, sorozatokról.

– Rendben, Zoltán bácsi, ha kezdődik, majd jöjjön be.

– Mintegy 10 perc múlva kezdődik, de én leülök most, kapcsold be a készüléket, nehogy egy másodpercről is lemaradjunk.

Tivadar már annyira fáradtnak érezte magát és a vendégáradatból fakadóan akkora nyugalomigénye volt, hogy legszívesebben kiutasította volna az öreget, de a veleszületett és belenevelt udvariasság ezt lehetetlenné tette.

– Rendben, indítom.

Reklám közben Zoltán bácsi a tenyerét dörzsölve, idegességtől piruló arccal, feszült figyelemmel nézte a készüléket, bűvölve, hogy jöjjön már az áhított sorozat. A felvezető előzetest már műsorként értelmezte, bár emlékezett az előző és az összes 816 korábbi rész minden mozzanatára, nem hagyott volna ki egy szótagot sem. Tivadar ideges volt. Nyugalomra erőltetve magát hátradőlt, nézni kezdte a történelminek nevezett szappanoperát. És elkezdődött a filmeposz. Zoltán bácsi vibrált a kíváncsiságtól. Nagyjából és egészében, némi túlzással, a filmnek ez a része a következőkről szólt:

A feltűnően csinos, hiszteroid, igen ápolt, rendkívül rosszindulatú szenyorita mindenkinek parancsolt, főleg férfiaknak, és nem csak a budoárjában. Mint két farkaskutya, fölfelé bámuló szemekkel parancsát lesve hevert előtte két testőr kinézetű úriember. Sikítva ordított Tereza után, aki több mint fél századmásodperc késéssel érkezett. Így olyan fejmosást adott neki, mint mások a köztörvényes bűnözőknek. A filmnek a közepén kiderült, hogy a 18 éves Tereza nevű szolgálólány, valójában a szenyorita nagymamájának a húga, egyben a szenyorita balkézről származó leánygyermeke, aki ha felnő és nincs elégséges mértékben elnyomva, eltiporva, elorozhatja a szenyorita mindenbeli elsőbbségét.

– A kávémat add! – üvöltött a lányra.

– Elnézést, szenyorita, éppen a fürdőjét készítem, a kávé ott van a kezétől egy araszra.

– Szemtelen, ostoba szolga! Ellenkezni merészelsz?

– Ó, hogy merészelnék, szenyorita. Ám ha kések a fürdővíz elkészítésével, megint kikapok.

– Tedd, amit parancsoltam, és várj a büntetésedre az ellenszegülésért.

Visított egyet az ablakon keresztül:

– Kertész!

Az mint egy kódolt robot, egyetlen pillanat alatt megérkezett a ranch túlsó végéből és benyitott.

– Zárd be étel és ital nélkül ezt a perszónát a fáskamrába egy hétre!

– Bátorkodom megjegyezni, az lehetetlen… Belehalhat…

– Ellenszegülsz, Ramirez? Rád marad a fürdő elkészítése is. Kicsi nekem ez a fürdőszoba. Kapsz 10 percet, építs akkorát, mint ez a budoár.

– Kedves szenyorita, egy fürdőszobát nem lehet ennyi idő alatt felépíteni. Tervek, anyag szükségesek.

– Már megint ellenkezel, kihívod a sorsot!

– Legalább a testőreit méltóztassék segítségül adni.

– Hát menjetek, Juan és Sanchez! Fél óra múlva kész legyen a fürdőszoba! Várjatok, itt van ez a magazin.

Lapjai között kikereste a neki tetszőt.

– Ilyen legyen, mint ez!

– Fél óra múlva, szenyorita?

– Fél óra múlva, vagy hamarább, különben rendőrkézre adlak, mint illegális bevándorlót. Olyan ügyvédeim vannak, hogy soha ki nem jössz a börtönből!

Akkor befejeződött a rész. Zoltán bácsi nyugodt volt, tenyerét dörzsölte, és várta a történelmi eposz következő napi folytatását. Tivadar pedig elkönyvelte, hogy nem biztos, hogy rosszul tette, hogy eddig nem nézett brazil vagy másmilyen szappanoperákat.

– Holnap megnézhetem itt a következő részt, Tivadar?

– Majd meglátjuk, Zoltán bácsi, majd valahogy elintézzük.

Zoltán bácsi azonnal sokkot kapott a drogfüggőkhöz hasonlóan, féltve a másnapi anyaghoz jutást. Tivadar pedig eldöntötte, hogy juszt sem nézi meg Zoltán bácsi kedvéért sem Szenyoritát. Tetszik, nem tetszik, nézze meg a nappaliban… Pesze, ha fél óra alatt épít neki egy, a lakásával azonos területű fürdőszobát, akkor megfontolás tárgyává teszi… De csak akkor!

Annyi biztos, hogy Zoltán bácsi nem bírna nemet mondani.