Doktor úr

Monotonnak tűnik a fűrészelés, de abban az udvarban szinte folyamatosan repült a fűrészpor. Kunta doktor úr, akit a szomszédok kicsit légnyomásosnak gondoltak, mert már nyár közepén, amikor tényleg nemigen akadt munkája, tenyerét dörzsölve, izgő-mozgó izgatottan kopogtatott lakásról lakásra, szinte könyörögve, alázatosan, hogy legyenek szívesek szólni, ha érkezik a tüzelő. A lakók voltak szívesek, azért egy favágó mindig jól jön. Fogdoktor volt.

Gyerekszemmel öreg – lehetett vagy negyven éves –, ez elszomorító a mai szemszögből, hogy öregnek láttam. Sokat dolgozott zárt helyiségben. Úgy látszik, nem szeretett futni, a folyót talán távolinak találta az úszáshoz, meg aztán az ugye időjárásfüggő is. Konditerembe eleve nem vágyott. A szabad ég alatt sötétbarnára pirult, jól lesült kopasz fejével, energiától szétpattanó kemény izomzattal húzta összes szabadidejében a fűrészt.

Talán túl sok levezetni való energiája volt, vagy megnyugtatta, vagy mind a kettő. Aztán felhasogatta és kinek-kinek a pincéjébe példás rendbe rakta a téli tüzelőt.

Ha véletlenül egy fél napot késett az előrejelzett időponttal, úgy kezelték, mintha százszorosan túlfizették volna, pedig még egy pohár csapvizet sem fogadott el.

Felső teste eléggé Kinizsi Pálos volt; amint játszadozó gyerekek zsivajára rá sem hederítve, önfeledten húzta a fűrészt, mintha rövid idővel korábban senki nem nevezte volna doktor úrnak.

És beütött neki is váratlanul a veszedelem. Megjelent Lipcsei asszony, és csípőre tett kézzel megállt mellette.

– Doktor úr!

– Parancsoljon, Lipcsei asszony.

– Szeretném megcsináltatni a fogaimat. Mibe kerül ez magánál?

– Azt nem tudom pontosan. Miről van szó, kedves szomszédasszony? A jelen helyzet nem a legalkalmasabb egy vizsgálat megejtésére, de talán holnap a rendelőmben.

– Ha kezet mosna, itthon a lakásában fel tudná becsülni a teendőket. Engem a végösszeg érdekel, legalább úgy nagyjából.

A doktor úr éppen Lipcsei asszony fáját vágta, és páni félelmében, nehogy elvegye a favágást tőle, belement a több mint ambuláns vizsgálatba.

– Summa-summárom, ez olyan két-háromezer.

– Mennyi?

– Két-háromezer. Annál olcsóbban lehetetlen megcsinálni.

– Hát tudja, kedves szomszéd, doktor úr, azt hiszem, kénytelen leszek szólni az unokáimnak. Rengeteg fa van itt, legalább lesz egy kis zsebpénzük, a többit meg a fogam megcsináltatására tudom használni.

– Mit akar ezzel mondani?

– Tudja, a tíz unokám sokkal gyorsabban, zajmentesebben, ripsz-ropszra elintézi a favágást némi készpénzért, és akkor még az előbb felvetett fogjavítás is meglesz. Nem töltik értelmetlenül a vakációjukat, dolgoznak, ősszel majd vesznek valami szépet maguknak.

A doktor úr pánikba esett.

– Ugyan ne vicceljen már velem, Lipcsei asszony! Ha ezt megcsinálja, itt soha az életben nem fognak fát vágatni velem. Én egyedül vagyok, egyedül húzom a fűrészt, hasogatok, rakom tisztességgel. De ha a tíz ifjú titán azt, amit én szándékosan el nem kapkodva csinálok, összevágja két hét alatt, mihez kezdek?

– Nem értem doktor úr. Fát a szomszédban is lehet vágni, és ott fizetnének is.

– Nem szeretek kimozdulni, itt az udvarban szeretem vágni a fát.

– Súlyzózzon, csináljon fekvőtámaszokat.

– Az nem az igazi. Én fát vágni szeretek. Úgy hozzám nőtt ez a vacak. Látja ezt a kézi reszelőt? Nincs az a szakképzett favágó, aki ezzel tisztességesen fűrészt tudna élezni. Ez az életem, ne vegye el!

– Ugyan már, doktor úr! Meg ne bántódjon, és meg ne sérüljön! Tudja, nincs pénzem, valahonnan muszáj szereznem a fogam megreparálására.

– Lipcsei asszony, beszélt erről valakinek a házban?

– Még nem, éppen most szándékoztam nekiindulni. Az unokákkal már le van tárgyalva, alig várják, hogy kezdjék.

– Szerzek én az unokáinak munkát, valóban úgy van, ahogy mondja, van vágni való fa bőven a szomszédban. Annyit tegyen meg, hogy nem szól senkinek.

– Na de…

– Semmi na de, Lipcsei asszony! Szomszédok vagyunk, vagy nem? Holnap bejön a rendelőmbe, elvégezzük a rutinvizsgálatokat, aztán nekilátok és megcsinálom a fogát.

– Nekem nincs annyi pénzem, szomszéd úr.

– Ki beszélt itt pénzről? Segítünk egymásnak, nem? Maga senkinek nem szól érdekes tervéről a házban, én segítek az unokáinak, ha mindenáron fát akarnak vágni, hogy legyen munkájuk. Az okával ne foglalkozzon!

– Jelzem, épp a fogam miatt kellene az a nyüves favágási munka a vakációra.

– A favágói munka nem nyüves, esetleg szuvas időnként, mint a fog. Beszéltem én pénzről?

– Beszélt. Két-háromezerről.

– Nézze, Lipcsei asszony! Elméletben annyiba kerül egy vadidegennek, de nem magának, egy szomszédnak. Nem, egy olyan embernek, aki segít nekem, hogy vághassam a fát.

Lépcsei asszonynak leesett már korábban is, de most akkorát durrant, amin maga is meglepődött. Nem akarta kihasználni fogdoktor szomszédját, de a dolog jobban sült el, mint gondolta.

– Én azért kifizetem magát, ha már úgyis szerez a gyerkőcöknek munkát.

– Felejtse el, csak annyit tegyen, hogy nem beszél senkinek mégegyszer arról, hogy bárki más fát tud vágni rajtam kívül ebben az udvarban, amíg én élek és meg tudom fogni a fűrészt, a fejszét. Megegyeztünk? – mondta egyre nyugodtabb hangon a kétségbeesett orvos, aki soha nem izzadt még favágás közben ilyen rettenetesen, mint ezekben a szörnyű percekben.

– Megegyeztünk, tisztelt szomszéd úr.

– De ugye a szenet is berakjam szépen, ahogy szoktam, Lipcseiné! – keményedett meg viccesen a doktor. – Hány éve vagyunk szomszédok?

– Sok.

– Amikor megérkezik a szén vagy a fa, eddig én raktam le, én hordtam be mindet, ezután is így lesz. Köszönöm az együttműködését!

– Ezer örömmel doktor úr. Ha még segíthetek, másnak is szólok esetleg.

– Meg ne tegye! – kacsintott Kunta –, csak úgy, ahogy megegyeztünk.

– Úgy lesz, doktor úr.