Hozzám!

Elnyúlt, hosszú háromszög alakja volt az egésznek, kicsit lekerekített oldalakkal. Elsőre könnycsepp benyomását keltette, persze mindössze azért, mert a tető ilyen formájú volt. Jobbról is, balról is egy út vezetett mellette, az utak szélei már a szakadékba néztek. A könnycsepp alakú, vasráccsal körülvett furcsaság temető volt. Olyan, amelyben mindenki egyforma és hirtelen egyenlő. Nem nagyon volt andalgón kesergő bánatosságra idő, az egyenlő parcellák lakói felé, megvolt ott mindenkinek a saját – zöldes keserűn beesett arcú – kérges bánata.

Szóval hát, a nagy semmi közepén van egy ilyen is, ahol a semmibe veszetteket – nehogy hírvivők legyenek – akár azt mondhatnánk, illendő kegyelettel, rendesen megjelölt, egészen csinosan gondozott sírokba temetik.

– Gépkocsira! – harsant a parancs.

Előbb a csákányokat és lapátokat dobták fel, majd a toprongy brigád, mint aki semmit nem csinált egész nap, szökkent fürgén a fedélzetre. Megszokták, hogy nincs hová szökni. Bőven elég volt egy géppisztolyos őr, aki bambán lógó fejjel, géppisztolyára támaszkodva szundikált, nagyokat nyögve, mikor az jól állon vágta egy-egy huppanónál. Rongyosék is nagyon szerettek gépkocsizni, addig legalább pihenhettek. Volt, aki még szundítani is tudott, más vöröslő szemekkel áhítozott a bajtól elvonó álomért, de ülve még ilyen körülmények között sem tudott, legfeljebb meghalni.

A nagyon rázós utat, kevésbé rázós, aztán viszonylag sima váltotta fel. Tudták, hogy közelednek. A "gépkocsiról" kiáltásra úgy szökkentek le, mint a szöcske, mintha nekik soha nem kellene, sem pihenni, sem aludni. Robotok! Ha megnyomják a gombot, teszik, amit mondanak, ha napokig, akkor napokig.

Esteledett, kellemes idő volt. A sors fintora és kegye folytán – azelőtt ilyen soha nem történt –, talán az ellenőrizhetőség érdekében, vagy a jó ég tudja, miért, csőlátó őreik, a megszokottól eltérően, minden programbeidegződés és nyűg festett rajzolatát mellőzve, egy szűk területű tisztás füvére böktek.

– Mindenki hanyatt fekszik, nem kacskaringóba, ahogyan éjjel szoktak!

Gyors vigyázz-hanyattfekvésbe dobták magukat, akár a baldachinos ágyba. Csokipudingon merengtek tán, amikor a sorból mindig kilógó 987-es a feleségére gondolt és a családjára. Igyekezett pihenni úgy, hogyha el is alszik, az első szisszenetre fitten rugózza fel magát. Jobbról, egy váltig mulya őr a számát ordította. Már állt is vigyázzba, az álom szétfoszlott. Retkes pokrócot, mocskos csajkát, na meg egy bevadult őrt észlelt csak.

– Hozzám!

987-es gyors futólépéssel lejelentkezett.

– Ötezer guggolás, 987-es!

Ahogy ez így normális, nem kérdezett vissza. Mi az az ötezer guggolás? Nekilátott! Magában eldöntötte, ha belepusztul, sem hagyja abba, nem számolja, nem mérlegel, csak guggol, amíg le nem állítják, el nem ájul, vagy meg nem hal. Sőt, leállni sem lesz hajlandó, végül is ki a fenék ezek, a sárgán ködlő, búbánatos bivalytekintetük mögül.

Nem számolt, de rutinból tudta, hogy talán kétszáznál tarthat, amikor ráförmedt a hang. Tényleg az ájulás közelében volt, és csak hangot hallott.

– Vigyázz!

Ő guggolt tovább, aztán egy pillanatra bevillant a felesége szeme, és abbahagyta.

– Megkegyelmeztem, 987-es! Hallja, mit mondok, megkegyelmeztem!

– Jelentem, hallom!

– Tudod, miért kaptad a büntetést?

– Jelentem, igen!

– Miért?

– Mert helytelenül gondolkodtam.

– Pontosan, a családodra mertél gondolni. Nyomás vissza a többiek közé. Elő ne forduljon még egyszer!