Tanonc és Oktató

– Valami baj van, uram? Miért hápog úgy, mint egy megnémult csuka? Azt hiszem, mégis inkább pisztrángra emlékeztet… Valamikor maszkmesterként dolgozhatott, esetleg színészeknek tanít pantomimot? Gyönyörű az arcának a gumimozgása. Ilyen szép, szabályos oldalspárgát egy 90 kg-os férfitól, a maga korában még soha nem láttam. Tőlem, ha gondolja, az egész oktatást folytathatjuk így, csak nem tudom, hogy fog akkor megtanulni síelni. Lesz szíves, hangosabban egy kicsit! – szólt az oldalspárgázó hegyi Belfegorhoz. – Hallom, hogy valamit – érdekes nyikorgón – meglehetősen szapora lélegzetvételek között ismételget, de nem értem. Várjon, segítek felállni, én sem hallok már a legjobban.

A talpra állított tanonc, csendes nyüszítésből, fokozatosan hangosodó, keserves ordításba kezdett.

– Miért nem segített fel? Szétvitte a sí a lábaimat!

– Ugyan, kérem! Ez itt sílecke, én azt hittem, maga tornászbajnok, és előlazításul az egész oktatást lábizom-nyújtással akarja végighallgatni. Akkor most maradjunk így függőlegesen!

– Könyörögve kérem, tanítson meg, hogy ne spárgázzak még egyszer, soha többet az életben! – nyögte a tanonc.

– Na, idefigyeljen, ide a két szemembe! Amennyiben a lécek enyhén V-alakban állnak, mint ahogy most is magánál, akkor spárgázni fog. Várjon, elkapom!

Még idejében sikerült, csak egy fél spárgányi terpeszkínba csuklott a tanonc. Nyüszíteni már nem mert, fogait összeszorítva megköszönte:

– Megjegyeztem, kérem, de ha tényleg párhuzamosan rakom ezeket a léceket, elindulok lefelé.

– Figyeljen! Minimális fordított V-be tartsa a léceket, ha nem akar sem spárgázni, sem elindulni. Ez még szégyen is siklás közben.

– Bocsánatot kérek, nem teljesen világos a magyarázat!

– Tehát, amennyiben a lécek hátul közel, elöl távol vannak egymástól, akkor stabilan álldogál, mint most is. Ne tessék, kérem, lecsücsülni! Vegye már komolyan ezt a leckét! Várjon, felsegítem! – Derékból előredönti. – Most a szemeimbe tetszik nézni, és megtanítom síelni. A lesiklásnál igen fontos, hogy a lécek párhuzamosak legyenek, ellenkező esetben a lábát törheti. Nem ajánlatos szlalomozni, annak megtanulásához azért kell néhány óra, viszont a lesiklást itt helyben elmagyarázom. Derékból előre dönti magát, a botokat hónaljba szorítja és nézi azt a pici pontot ott lent. Látja?

– Igen, nagyjából akkora, mint egy mákszem.

– Az a célpont, oda kell eljutni.

– Mikor?

– Most nemsokára, ha megtanítottam síelni. Ha nagyon lehajol, gyorsít, ha kicsit felegyenesedik, lassít. Teljesen függőlegesen ne tegye, veszélyes! Mindent megjegyzett?

– Eddig mindent, most már kezdhetnénk az első leckét!

A tanonc ilyen arcot még soha nem látott, de az oktatóját ellepte az értetlenség. Rövid ideig adáshiba-felirat villogott a homlokán, majd lassan visszatért – előbb a sapkája és a sörénye közé – és óvatosan szivárgott vissza, fejébe a tudat.

– Mélységesen félreértjük egymást, az oktatás megtörtént. Jól nézze meg azt a pici pontot, amit az előbb mutattam.

– Ott lent a szakadékban?

– Nem szakadék ez, tanulópálya. Mindent úgy csináljon, ahogy tanítottam! Javasolnám a sílécek párhuzamosra helyezését, mert vagy spárgázni fog, vagy hasra esni, netán hanyatt. Egyik sem célszerű!

– De mivel? Az előbb mondta, ha párhuzamosak ezek a francok, akkor elkezdek lesiklani.

– Tegye már végre, amit mondtam! – förmedt homlokára igazított szemüvege alól, szigorúan összefutott szemöldökkel a tanoncra. Kényelmesen megkerülte, és hátulról adott neki egy határozott, nagyon egyértelműen előre mutató lökést. Utánakiáltotta:

– Legyen nyugodt, az ötven méter széles szakadékot, bármilyen lassan is suhanjon, biztonságosan szeli át!

A "nem tudok repülni, nem akarok meghalni" jajkiáltásból és segélykérő szók sűrű – szapora – éterbe rebbentéséből az oktató már semmit sem érzékelt. "Zúzmarás jó napot"-ot köszönt a következő önként jelentkezőjének, kezet szorított vele. Az egyre távolodó lesikló irányába mutatott.

– Látja? Őt is most képeztem ki. Gyorsabban, mint nálam, sehol nem lehet megtanulni a lesiklást.

Újdonsült újonca boldog mosollyal nyugtázta, egy hirtelen lécre csücsülés előtt. Az oktató nem tudta hová tenni ezt a viselkedést.

– Ma mindenki meg van bolondulva? Az egyik spárgázik, a másik üldögél, a következő talán már úszni is fog itt.

Egyes számú tanonc, tudományát jégverésben kényszerült kamatoztatni. Pár perc alatt, a "segítség, meghalok" kiáltozások abbahagyása után, előbb halálfélelme, majd az egész testét elborító bizonytalanság röppent szét. Mellette, negyedsebességgel ide-oda cikázó pancsereket leelőzve, előbb csúcstartónak érezte magát, majd szeme sarkából látta is, amint előbb az Európa-csúcsot, majd a világcsúcsot dönti le lábukról a rájuk fröccsenő hó. Aztán, a jövőben keletkező, összes felsorakozó csúcsok aléltan estek össze a bajnok suhanásától. A kozmoszba röppenő űrhajósnak képzelte magát, azzal a felsőbbrendűségi tudattal, hogy neki nincs szüksége semmilyen védő közegre, űrhajó nélkül is csodálatosan száll az űrben. Egyre közelebb ért úti céljához, a menedékházhoz. Előbb borsó, majd mandulaszem nagyságúra dagadt, a dióméretnél tökéletesen kivehető menedékház-formájú lett. Ahogyan közeledett, előbb az épület részei lángoltak aranyba öltöztetve, a hó által visszavert napsugarakban, majd a csendesen sétáló vagy teraszon üldögélő turisták is egyre kivehetőbbek lettek.

– Azt a mindenit – gondolta –, hogy fogok megállni? Ezt az oktatóm, két teljes szóval elmagyarázta, de nem emlékszem, mi a teendő. Örülnék, ha kifeszítenének egy hálót, különben¼

A gondolat befejezésére nem volt ideje. Mint gömbölyű ágyúgolyó vágódott a gerendaépületnek, amit becsapódással tarolt. Átsuhant a társalgón, a túlsó oldalon ki, és még boldogabb lett, a kugliban is ő a bajnok. A gerendák szálltak az ég felé, semmi kétség, hogy minden létező pontszámot felülmúlt kedvenc sportágában.

Enyhén hátratekintett, szívet melengető volt látni a – szerteszét röpködő – gerendákat és fekvő embereket. Mikor előre nézett, már nem volt ideje a földi irányítóközponttól pályamódosítást kérni, nekizúdult a hegyoldalnak, és csak haladt, haladt benne előre. Mögötte kitárulkozó, csodaszép cseppkőbarlang született. Valamivel később Tanonc-barlangnak nevezték el; de ekkor még nem volt neve.

Csak állt, léceivel a mennyezetbe fúródva, és spekulált, hogyan lehetne kijutni. Közben a feltártnak minősített barlangot kiépítették, és a turista társadalomnak átadva az idegenvezetők egyik csoportot vitték a másik után, a csodálatos, minden eddigi elméletet megdöntő barlangba. Az ugyanis, hogy évmilliók alatt képződik a cseppkő, most egészen kérdőjel alá penderült. Ez a barlang teljesen biztosan nem létezett röviddel előbbig.

A leggyönyörűbb látnivaló a „síugró kő” volt, amit a mennyezetbe fúródva, olyan életszerűen alakított a természet, hogy akár szobrász műve is lehetett volna.

Tanonc már nagyon unta, szeretett volna kimenni, izgett-mozgott és sikeresen lepottyant. Előbb kifeküdt, majd feltápászkodott, elnézést kért mindenkitől, lecsatolta a léceket és kibaktatott volna, de a bejáratnál nem szerepelt a neve a regisztrált látogatók között. Sőt, semmilyen igazolvány nem volt nála, a jegyét sem tudta felmutatni.

A kapuőr kezébe nyomta a lecsatolt léceket, egy suhintással félretolta az immáron lekenyerezettet, és kilépett a szabadba. A turisták egy része éppen akkor pottyant vissza székébe, és a gerendák is – csodálatos illeszkedéssel – ugyanoda estek, ahonnan felrepültek. Így kuglis alakítása nem kerülhetett be egyetlen nyilvántartásba sem.

– Hát, maga, tanonc, azt hittem már hazament – szólította meglepetten az oktató.

– Az a helyzet, hogy egypár rekordot még meg kellett döntenem, na meg egy cseppkőbarlangot is létre kellett hoznom. Maga egy jó oktató!

– Ah, szóval mi csináltuk ezt a barlangot!

– Nem, kérem! Egyszál egyedül csapódtam a hegyoldalnak, és fúrtam akaratlanul barlanggá. A cseppkövesedést én sem értem. Annyi igaz, ha maga nem tanít meg olyan gyorsan síelni, most sem tudás, sem barlang nem lenne. Egye fene, üsse kő, a Tanonc-barlang – mint látom, így nevezték el –, a Tanonc és Oktató-barlang nevet kaphatja, amint tisztázódik a keletkezést okozó, félreérthetetlen közreműködésünk.

– Igen, barátom, szokott ebből haszon is lenni, tudja. Majd megosztozunk, hiszen a tanonc és oktató, olyan elválaszthatatlanok egymástól, mint a barlang az üregességtől.