Nyeremény

A frissen sajgó lelkű Katica körülnézett. Bár fázott, de valamit hallani akart, és bekapcsolta a ventilátort. Nézte, ahogyan a szellő lebegteti a karnisról lelógó függöny mintáit, aztán oldalra támasztott matracát nehézkesen, kemény sezlonjára cipelte, és csak úgy párna nélkül, ahogy volt, leheveredett egy szál pléd alá.

Fájdogált mindene, ami a mellkasban, fejben és általában bárhol fájni tud. Remélte, talán a kimerültség álomba segíti, de megcsörrent a telefon. Felült, megfogta, jámbor nyugalommal elsétált a fürdőszobáig, és éppen ejteni akarta, hogy lehúzza végre az örökös zaklatót, de – egy zokogásból röhögőgörcsbe fordult – elnémulás megakadályozta. Lenyomta a zöld gombot és beleszólt.

– Kézcsókom, hölgyem – válaszolt egy kifogástalan modorú úriember hangutánzata –, ön nyert!

– Nem szeretem a vicceket – keseregte a kagylóba Katica –, húzós napom volt, és az előzőek is alaposan megdaráltak.

– Fel a fejjel, csókolom, ön nyert! Cserép Edének hívnak, a Robogó Recéző vezetőségi tagja vagyok, legfelső szinten. Számoljon el magában háromig, ne nézzen sehova. A hangjából ítélve – megbocsát, de úgy vélem – túl van a negyvenen, és innen a hatvanon. A robogókat, főleg a recézetteket, szép számú izmos ifjú kedveli.

– Igen, tudom, száguldoznak mint a hülyék, alig tizennyolc évesen, és vagy engem ütnek el, vagy magukat fuvarozzák egy kamion alá.

– Megbocsásson, igen borongós, már-már kegyetlen szépségű kegyed hangja – válaszolt valamivel kevésbé udvariasan, és egy teljes rakomány csúszós nyálassággal fűszerezve.

– Ez mind szép, amit mondott, de én nem szoktam motorozni.

– Asszonyom, ön nem motort nyert, hanem egy motorost! Kisorsoltunk magának egy szálfa erős, egészséges gyereket. Fiatalt, izmosat, akinek más vágya sincs, mint kiskegyed óhajait teljesíteni, egy kerek héten át.

– Jaj, de jó! Megoldódik a mosogatás, főzés, takarítás, porszívózás, bevásárlás!

– Félre méltóztatik érteni, kizárólag a kegyed lapos és üres szerelmi életét fogja gömbölyíteni és betölteni.

Katica lekerekedett – elsősorban szemeiben –, aztán egy nagy nyelés után visszakérdezett.

– Mit is mondott, milyenek ezek a srácok?

– Egy van, kedves hölgyem, és most kapaszkodjon meg, saját magamról van szó, a csúcsvezetőről. Ekkora mázlija is csak magának és nekem lehet. Egyszerre, egymással szemben, két géppel végeztük a sorsolást. Az egyikben a kedves haszonélvezők, a másikban – minden recézett robogós – szálfa legény nevei.

– Megnyugtatott… Egyszerre dobta ki mind a kettőnk nevét?

– Úgy van, kedves asszonyom!

– Bocsánatot kérek, mihez hasonlítaná magát? Jegenye, nyár, bükk, tölgy, fenyő, netán nyír?

A vonal másik végén, kicsit meghökkent a társalgás kezdeményezője, de végiggondolva, hogy egy ilyen legénynyerő nő mit is akarhat, rávágta:

– Engem tölgynek képzeljen, vaskos izomkötegekkel, középtájon egy meglett fenyővel.

– Jaj, de jó, jaj, de jó! – tapsikolta Katica –, kérem, jöjjön azonnal!

– Már megyek is, cicám, a címedet lécci dobd ide, eszem a szíved, meg a zúzád! – nyeglézte, a recétlen sosem-volt nagyfőnök.

– A címem Fatelep utca 62. Mire ideérsz, szólok a favágóknak, hogy egy tölgyet és egy fenyőt kell kivágni. Előkészíttetem a fűrészeiket. Még egyetlen telemre sem nyertem ingyen tüzelőt!

A vonal túlsó végén szó szakadt, szinte lehelettelenül.

– Tudja, mit fájlalok legjobban – tetézte még a búját-sokkját mindinkább kinövő nő, aki már nem is bánta, hogy ezt a kis rondaság-telefont nem adta a szennyvizeseknek –, úgy vágytam kolbászt nyerni! – mondta szinte kéjes hangon –, mert a darált kolbásznál semmit nem szeretek jobban! De kár…

Valamiért a recézett modorú fölény arra az alkalomra némaságot fogadott, és lenyomta, pedig Katica olyan szívesen elmagyarázott volna neki még néhány apróságot a szeletelt kifliről, kettétört bumerángról, de nem tehette. Így lélekben megkönnyebbülten, vihogva mászott fekvőhelyére. Talán soha nem aludt még olyan jól, mint azon az éjszakán.