Bondacsek íróasztal

– Mit lábatlankodik itt, titkár úr? Csak akkor jöjjön, ha hívom! Nem látja, hogy pont az új rezidenciámat tervezem – itt a házon belül –, dobókockával! A 416 helyiségből kiütöttem hetet. Most el kell döntenem, hogy melyik alkalmas valójában olyan irodaszerű valaminek a betöltésére. Tudja, mostanában a szakmán belül – így nálunk, multimilliárdosoknál – az iroda lényeges elemmé lett. Azelőtt bőven elég volt egy reprezentatív kastély is, most irodát várnak el. Hát irodát csinálunk! Nem is olyan nagy baj, hogy idevergődött. Valami lenyűgözőt szeretnék alkotni, pénzhiány nem gátol, mint tudja. Mondja, maga szerint ki volt a legnagyobb magyar?

– Tisztelettel, ezt hogy méltóztatik érteni, a történelem folyamán, vagy mondjuk, a jelenkorban?

– Milyen jelenkor? Úgy cakkon-pakk, mióta vissza lehet göngyölíteni a történelmet. Nem is tudom, hány ezer évesek vagyunk mi, azt hiszem, hatezer éves a magyarság.

– Nem, nem, rosszul tudja a főnök úr. Pontosabban nagyon jól tudja, persze kicsi tévedésben van. Az ezer az pontos, de nem egészen hat, csak ezeregyszáz.

– Nahát, az már majdnem hatezer. Nos, ez alatt az idő alatt valójában ki volt a legnagyobb magyar?

– Főnök úr, sok mindenkire aggatják ezt a címet, van, akit eleve így neveznek, de úgy objektíven nem tudnék válaszolni. Talán javasolnám, az ön bölcsessége döntse el, hogy saját szemszögéből kit tekint a valaha élt legnagyobb magyarnak.

– Nem rossz gondolat! Sorolja csak azokat a pályázókat, akik maga szerint erre érdemesek!

– Mondjuk Szent István király, országalapító…

– Én is alapítok egy országot. Hogy csinálta?

– Elég hosszú történet, de meggyőződésem, hogy nem kellene önnek elmesélnem, hiszen, mint mindig mindent, ezt is tudja, a főnök úr.

– Persze, hogy tudom. Mi is volt a foglalkozása ennek a pasasnak? István nevű, ha jól emlékszem.

– Király volt, az első magyar király.

– Aha! És úgy hívták, hogy Szent.

– Nem, az későbbi titulus… Szent Lászlót is igen nagy embernek tartják történelmileg.

– Na, lesz olyan szíves ezt a két – a királyra gondolok és a szentre –, megjegyezni! Mondjon még nagy embereket! ... A történelem az erősségem, ismerem! Hallottam már a László nevet is, meg az előbb, magától ezt a szent szót is. Valami jó kis titulus lehet. Mi volt ennek a pacáknak a foglalkozása?

– Ő szintén király volt, ha jól emlékszem – játszotta a főnökkel egyenlőt, jól felfogott érdekéből, bambulón a titkár.

– Aha! Mennyi király és mennyi szent! Mondjon még két-három ilyen jó nagy magyart!

– Mátyás király is sokak szemében nagy.

– Ő is király volt? Érdekes, ugyanazt a foglalkozást űzték mind.

– Igen, neki azért eléggé megkérdőjelezhető a neki tulajdonított nagyság, bár kultúraterjesztő ember volt, akárcsak a főnök úr.

"Fészkes fenét vagy te kultúraterjesztő, zsugoragyú pénzeszsák", gondolta hozzá.

– Na, igen, barátom, ha nem tudnám, hogy ennyire ismersz, nem is lehetnél a titkárom.

– Megemlíteném még Petőfit…

– Ezt is hallottam már valahol, valami térről nevezték el?

– Majdnem tökéletes, főnök úr! Vannak utcák is meg terek is Petőfi névvel. Briliáns a történelemtudása!

Apró kis mellényúlás, a tereket nevezték el Petőfiről, de ez olyan mindegy, ha belegondol, hogy kit kiről neveztek el. Egyik kockát, vagy egyik követ a másikról. Csak csodálatomról tudom biztosítani. Ő költő volt, nem király.

– Aha! Ja, mit is… Olyan verseket ír a költő?

– Igen, verseket írt. Sok szép, forradalmi verset.

– Nem szeretem a forradalmárokat.

– Forradalmár csak másodállásban, főállásban költő volt.

– Semmilyen állású forradalmárt nem szeretek, azok olyan kiszámíthatatlanok.

– Marad még Széchenyi és Kossuth, na meg a huszadik század nagyjai.

– A huszadik századot hagyja ki, titkár úr, az szinte tegnap volt. Nézzük csak, a maga által említettek közül ki is lehet az, akinek az íróasztala nekem kell.

– Itt egy kis gubanc lesz, főnök úr! A korábban említettek íróasztalai nincsenek meg, sőt nem is volt nekik.

– Mit beszél? Netán valami sóherek voltak? Tulajdonképpen mi az a király?

– A király, főnök úr, olyan, mint a köztársasági elnök, vagy miniszterelnök ma, csak akkor így hívták egyben. Tulajdonképpen maga volt a köztársasági elnök, miniszterelnök, alkotmánybíróság elnöke, legfelső ügyész, a parlament elnöke és egy személyben a parlament is.

– Ej, a mindenit! Komoly, megterhelő munkát végzett mindegyikük, és nem volt íróasztaluk?

– Nem! Az a baj, hogy nem, vagy ha igen, azok elvesződtek.

– Na, jöjjön azokkal a huszadik századiakkal! Tudja mit, előbb jegyezze meg a király és a szent címeket! Szeretném magamnak is megvásárolni!

– A királyt talán sikerül, de a szentet nem, az csak halál után szokott működésbe lépni.

– Nincsenek kivételek?

– Olyanról még nem hallottam.

– Én nem óhajtok meghalni, azt hiszem, nem is fogok, tehát pipálja ki ezt a szent dolgot. Marad a király, azt vásárolja meg nekem! Országot is fogok alapítani. Találjon egyet, ahol akar, nem érdekes.

Nevezzük el rólam, hiszen én alapítom, és akkor ott én leszek a parlament, meg a király, meg az elnök, meg minden, amiket ezelőtt felsorolt, és jól beolvasok majd magamnak.

– Ahogy gondolja, főnök úr, de a huszadik századiaknak már volt íróasztaluk.

– Ne mondja! Annak a Petőfinek nem volt?

– Neki is volt, de erősen gyanítom, hogy már nem fellelhető.

– Javasoljon valamit!

"Ó, te nagy marha! Ha nem fizetnél annyi pénzt – mint amennyit –, úgy bokán rúgnálak, mielőtt otthagylak, hogy attól kódulnál", gondolta alázatos mosoly mögé bújva a titkár. "Hogy egy ilyen tökfejnek min nem jár az esze! Iroda és íróasztal! Írni sem tud, az egész levelezését fel kell olvasnom. Már második osztályban otthagyta az iskolát. Meg kell adni, szerencséje, az volt rakással. Egy félországnyi ürülékbe belelépett, mert pénze az van. Ez nem olyan kevés, mint amilyen sok. A vagyonának megtartásán és szaporításán kívül más tudományok nem igazán nyűgözik le. Szóval most jól átverem, és végre megszabadulok ettől a hülyeségtől, hogy életében szentté akarja avattatni magát. Ez a barom, aki még talán azt sem tudja, hogy mi az a templom. Valószínűleg egy csúcsos épületnek nevezné, amire én harsányan hajbókolva – mert jól fizet, nagyon-nagyon jól – dicsérném meg a kifogástalan meglátását."

– Főnök úr, tudnám javasolni Bondacsek Edömér libanizus íróasztalát; a közelmúltban szenderedett örök álomra. Hatalmas ember volt, a legnagyobb libanizus, akit valaha ismert hazánk. Így megkérdőjelezhetetlenül nagyon nagy magyar.

– Bondacsek, Bondacsek… Ismerem természetesen, hiszen ilyen nagy embereket nem lehet nem ismerni.

"Ó, te marha! Bekaptad a horgot, de örülök."

– Szóval úgy gondolom, alkalmi vásárt csinálunk. A Bondacsek-hagyaték árverése holnap délelőtt lesz, ha megengedi, én megveszem az íróasztalt kikiáltási áron.

– Nézze, titkár! Egy íróasztal, ami kikiáltási áron megvehető, nem kell. Legalább a kikiáltási ár százezerszeresét ajánlja! Na, jó, legyen ezerszerese.

– Rendben van, főnök úr, tulajdonképpen teljesen igaza van, nem szabad kicsinyeskedni. Különben egy ekkora ember, mint Bondacsek, amúgy is megérdemelne némi anyagi elismerést.

"Meg én is", gondolta. "Majd pont az orrodra kötöm, hogy mennyiért vettem azt a százezer forintos vacak íróasztalt. Leperkáltatok veled néhány tíz milliót, és akkor már nem is foglak úgy utálni a primitív agyatlanságodért."

– Meglesz, főnök úr! Holnap délutánra itt lesz az íróasztal.

– Na, most jöjjön szépen ide, nézzen a monitorra! Ez a bindermiller bútor…

"Biedermeier, te barom", gondolta mosoly mögé bújva.

– Szóval ez a miller irodabútor, maga szerint illene a Bondcsek íróasztalához?

– Tökéletesen, de mit kezdünk ezzel az ággyal?

– Na, kérem, ugye nem gondolja, hogy én az irodában majd ücsörgök? Fekszem rajta természetesen, onnan nézem a televíziót, és ha jön valaki, leültetem az íróasztalhoz. Az a cifra szekrény, olyan íróasztal-szekrény, ami ott kunkorodik többfelé, tökéletesen megfelel bárszekrénynek. Írópapirost is vásároljon, az egy irodában szükséges dolog, és vegyen, mondjuk négy kg íróeszközt is. Rakja itt szerteszéjjel, hadd lássák a népek, akik idejönnek.

– Rendben, főnök úr! Akkor a Bondacsek íróasztala és ez a bindermiller bútor tökéletes összhangba hozza az irodáját. Rám lesz valami szüksége?

– Most mondtam el a feladatát.

– Úgy értem, az irodában.

– Az enyémben semmi. Majd csinálunk magának valahol egy kis műhelyt, ahol elvégzi az ilyen munkát, amit eddig is csinált.

– Értem.

"Ez a barom az irodámat leműhelyezi, a maga dőzsölő hálószobáját meg irodának nevezi, de nem baj, amíg fizet.

– A műhelyemben majd megcsinálok mindent, amit eddig elvégeztem. Alászolgája, főnök úr!