Előbb-utóbb

– Anyu, már a 25-öt is betöltöttem. Kihúzom hát magam előtted és bejelentem, hogy Iduskával szeretjük egymást.

– Ó, de boldog vagyok, édes gyermekem – húzta enyhén jobbra az ajkát az édesanya –, örülök az örömödnek, ha gondolod, csinálok egy jó kis madártejet így este lefekvés előtt, hogy kiteljesedj az örömben.

– Anyu, feleségül veszem Iduskát, megegyeztünk!

– Ahogy gondolod, édes gyermekem, hiszen nekem e te boldogságod a legfontosabb – mondta az anyja, és hirtelen olyan képet vágott, mintha citromba harapott volna.

– Majd jó sok palacsintát sütök az esküvőre, és levágunk egy malacot!

– Valahogy megoldjuk, anyu. Örülök, hogy nem ellenkezel, hallottam egész más helyzeteket is.

– Drága gyermekem, te meg én olyan szinten egyek vagyunk, hogy egymás boldogságát soha semmiben nem ásnánk alá. Így van, kisfiam?

– Persze, anyu.

– Te is megtennél bármit, hogy ne szomoríts, hanem boldogíts?

– Biztosan megtennék mindent, anyu.

– És hol szeretnétek lakni, aranybogaram?

– Úgy gondoltam, bérelünk egy lakást, valahogy csak elleszünk albérletben egy darabig, amíg összespórolunk egy szerény otthonra valót.

Anyu egészen pánikérzések mögül sanyarította a mosolyt, kényszerűen az ajkára.

– Gyermekem, épp az előbb mondtad, hogy az én boldogságom is van olyan fontos neked, mint a tietek nekem. Miért lakjunk annyian annyifelé? Sok jó ember kis helyen is elfér. Nem?

– Dehogynem. Nem tudom, mire célzol, anyu?

– Úgy gondolom, hogy itt mind a hármunknak bőven lenne helye, talán még egy unokának is. Persze mikor lesz az még!

– Nem lenne rossz, ha megkapaszkodnál anyu, mert mi jövőre tervezzük a gyereket.

– Olyan hamar, fiam? Mikor akartok élni?

– No de, anyu! Te 18 voltál, mikor szültél, úgy gondolom, azóta is élsz.

– Ja, kérlek, az más! – sütötte le szendeséget és önfeláldozást sugárzóan szemeit. – Mikor lesz az esküvő?

– Jaj, anyu, de örülök, hogy ilyen pozitívan állsz az egészhez! Féltem egy jókora veszekedéstől.

– Nem szoktunk mi veszekedni, esetleg csak vitázni.

– Az ugyanaz nálam. Két hét múlva szeretnénk, csak úgy egymás között, nem hívunk meg senkit. Lerendezzük, és ha már felajánlottad a lakhatást, természetesen örömmel elfogadjuk.

A "jövőre unoka" említése, anyunak befagyott a gondolataiba. Nem szólt semmit, csak nézett, aztán megkérdezte, hogy is hívják azt a¼, lányt.

– Már mondtam, Iduska.

– Rendben, két hét múlva mehet a nászinduló.

– Szuper vagy!

Eljött a két hét, elmentek az illetékes helyekre, mindenhonnan megkapták a papírokat, áldásokat, és vékonypénzű, apró elefántokhoz hasonlóan, a nászutat mindjárt ki is hagyták. Jó lesz majd a régi-új otthonban is. Iduskának mindenképpen új.

Érkezéskor igen furcsa érdekességgel találták szembe magukat, ami átmenetileg úgy hatott, mintha egy winchester – olyan vadnyugati puskacső – elé állították volna őket. Anyunak más sem lebegett a szeme előtt, csak a fia elorozása. Felvarratott egy csodás mosolyt, mielőtt seprűjére ült volna, hogy körbelovagolja a fellegeket, s ráfagyasztatta az arcára. Az anyu átrendezte a lakást.

– Tudjátok, gyerekeim, görcsösre sodortam a tenyeremet a tésztanyújtással. Látjátok, itt a sodrófa? – mutatta mosolyogva, majd visszatette a helyére.

– Annyit gondolkodtam, hogyan legyen mindenkinek a legjobb, és aztán rájöttem. Két szoba van ugye. Ha vendéget akarunk fogadni, vagy csak úgy általában nekünk, napközben egy közös beszélgetésre van kedvünk, kell egy nappali szoba, ezért berámoltam az összes fekvőhelyet ide a hálószobába. Jól megférünk majd, hiszen semmi nem győzheti le a… – itt kicsit megakadt, zsebébe nyúlt, elővett egy almát, kimeresztette szemeit, egy kegyetlen keményet harapott bele, és fogai között recsegtetve folytatta kínkeservvel – ¼szeretetet.

"Nem biztos, hogy négylevelű lóherét találtunk a mama gondoskodásában", morfondíroztak a gyerekek. "Majd csak elalszik, és akkor a szerelemnek is dúlnia kell".

Anyu, aki máskor mindig kilenckor lefeküdt, most éjjel egyig kedélyesen cseverészett, majd jelentőségteljesen közölte, hogy nyugovóra tér.

– Iduska, még húsz percet várunk, azután bemegyünk.

A húsz perc elteltével besettenkedtek lábujjhegyen, forró vérrel, amikor felült a kedves mama és borzadva kelt ki magából. Kicsit egy nagy-nagy tüskés bogáncsfejhez hasonlított.

– Gyermekeim! Megfáztok, miért nem öltöztök fel?

"De ciki", füstöltek kettesben, "de majd csak elalszik a vénlány", az ifjú férj is így nevezte saját anyukáját, Iduska fülébe súgva.

Tény, ami tény, egy idő után elkezdett fűrészelni – úgy csendesen, de egyértelműen. Ekkor ők is meglehetősen szolidan, visszafogottan, görcsösen – mint a gyerek, akit sarokba állítottak, és tudja, hogy minden mozdulatát figyelik –, elkezdtek közeledni egymáshoz. Egy idő után megfeledkeztek a mamáról, aki a legeslegrosszabbkor pattant fenékre, és sikított az éjszaka csendjébe.

– Fiam, mit művelsz? Rohanj a mentőkért, ennek a lánynak valami baja van! Hörög szegény, azt hiszem, fuldoklik. Az is lehet persze, hogy csak nagyon rosszat álmodott új környezetben, de majd megszokja.

A hirtelen hideg zuhanytól, Iduska a vaksötétben nyelvet öltött, elsárgultan drága, aggódó anyósára, aki azonnal megjegyezte.

– Semmi baj, gyermekem, nem kell orvos. Csak rosszat álmodott, és még szemtelenkedik is ez a perszóna, hogy is hívják, Iduska, vagy mi. Jobban tennétek, ha külön aludnátok! Az is zavarhatja, hogy azon a szűk helyen nem tud rendesen pihenni.

A fiatalok fejében ekkor, a legeslegelső éjszaka fogant meg az öröklés gondolatának mámorító érzése, ami majd felszabadítóan, a mamára vigyorgó végzet személyének közbenjárására, előbb-utóbb bekövetkezik.

Fruzsina néni 86 éves. 68 éves fia és 66 éves menye már a hamut is homunak mondják. Azóta is tenyerüket dörzsölik és várnak türelmesen, hogy megérkezik a nap, amikor rügybe pattant szerelmük végre rendesen kivirágozhat.