Engedjetek vissza Segesvárra!

– Ma ilyen korán zavar, Alexander Sztevanovics?

– Menj, Mása, hozz egy kulacs vodkát, és szólj Irinusának!

– Na de, Alexander Sztevanovics, bátorkodom csendesen megjegyezni, már a harmadik flaskát üríti ki.

– Mondd, Másenyka, szeretnéd, ha mellőznélek a továbbiakban? Vannak itt még hozzád hasonló, jó darab harcos nők. Olyanok vagytok, mint akik le akarnak győzni, de hát ez nem sikerülhet nektek…

– Bocsásson meg, Alexander Sztevanovics, máris küldöm Irinusát. Nagyezsdára szüksége lesz még a mai napon?

– Nagyon valószínű, de különben te ezt úgysem értenéd. Na, iszkolj, fehérnép!

Másenyka, fejkendője alól kikerekedett arcával visszamosolygott, és becsukta a házikó gerendaajtóját.

– Hej, egy gondolat bánt engemet!

– Már megint, Alexander Sztevanovics?

– Te Gábor, nevezz már végre a tisztességes nevemen! Meg sem tudom számolni, hány éve ismerjük egymást…

– Ugyan, Alexander Sztevanovics, hogyne tudnám. Ott, azon a keserves csatatéren röpített egymásnak a sors. Bár nem akart ágyban, párnák közt – vagy hogy is hívta –, mégis nagyon úgy néz ki...

– Gáborom, miért neheztelsz rám? Muszáj innom, mert ezt elviselni sem lehet, hiszen ottmaradt a szívem. Most fehér egyenruhás idegenek masíroznak rajta.

– Nézd, Alexander Sztevanovics, akár hősi halottak is lehetnénk, csatában elesetten, amin a fújó paripák taposnak, és a végső diadal megharcolása után. Lassú, ünnepélyes, lassú gyász-zenével… de erről jobb nem is beszélni.

– Gáborom, mit akarsz a szememre vetni? Talán csak nem azt, hogy félig-meddig törve – de azért tűrhetően – beszélem a nyelvüket? Rossz következtetést vontál le! Azt gondolod, hogy ez azt jelenti, betagozódtam. Bár oly messze az a haza… Hej, mikor kőhajításnyiról zötyögtünk anyámhoz szekérrel, ezer évnek tűnt. Most olyan, mintha nem is a Föld nevű planétán élnénk… Láthattad, nyolcan tepertek le. Az egyik torkaszakadtából ordított, hogy „oficer, oficer”! Nem tudom, miért volt nekik olyan fontos, de minden megfontolás után, a szemrehányásod jogosságát mégis megkérdőjelezem. Tudhatod, hogy semmi bajom nem lett volna, ha nem vonulok be! Azon túl, hogy most valószínűleg egy akasztófa-rengeteggé tett ország valamelyikén kivirulnék. Akkor tényleg örök jeltelenségbe raknak, de milyen ceremónikus díszdörgedelem után! Csak szóltak volna a dobok, és mindent megtettek volna, hogy jó látványos legyen a „bujtogató költő” keserű halála. Mit mondjak, sokat évődtem, főleg az első években, amikor még részben reménykedtem a hazamenetelről. De semmilyen hírt sem kaptam, és keserű megaláztatásban volt részünk. Ám már jó ideje megfeledkeztek rólunk, és azon túl, hogy nem engednek vissza, egy büntetést róttak ránk, ezt a nagyot, hogy itt kell önemészteni életünk pislákoló gyertyáinak végigégését, az utolsó csepp viaszig. Még az is lehet, hogy külhonba menekültem volna, ami majdnem azonos ezzel a mostani keserűséggel, s te megvetsz engem, akit az ugyancsak muszkanyelvet is értegető, csodálatos lelkű Bem apó a csatatér közelébe sem akart engedni. Ám egyszerre három-négy vers is dörömbölt fejem minden szakaszában… Az én Júliám, a feleségek felesége, aki azóta sem tudja levetni azt a súlyos fekete bársony gyászruhát, amit félretájékoztatása után magára öltött. Gáborom, láttam a túlerőt! Hat-nyolc szurony szegeződött a tested minden részére. Csak egyet kellett volna mozdulnod, máris kivívtad volna magadnak azt, amit ha lehetőségem van rá, én megteszek. Feltámadott a tenger, a népek tengere!

– Alexander Sztevanovics, fogja vissza magát, és azokat a fehér ruhásokat se szidja olyan nagyon!

– Gábor, ugye nem lettél császári bérenc? Akasszátok fel a királyokat!

– Ne olyan hevesen! Tudja, Alexander Sztevanovics, abban a mocskos egyenruhában is szolgáltam. Amennyire a fehér lehet mocskos, az nagyon mocskos volt rajtam. Megfogtak és tizenegy esztendőt leszolgáltattak, épp az obsit előtt álltam, s én nem hazagyalogoltam ám, hanem…

– Hanem azt tetted, amit én. Nemcsak beszéltél, hanem cselekedtünk mind a ketten! Pedig az én anyám s apám születésük kapcsán nem is magyarok. Igaz, mind a ketten annak vallják magukat. Az Isten áldja meg őket. Még most is fiatal vagyok, ugye nem gondolod, hogy csak úgy belehazudtam a világba azt: Talpra magyar, hí a haza? Én a szabadságot beszéltem és respublikát szerettem volna. No, mindegy, már csak a szerelmetes hon mellett, hőn szeretett családom miatt szakad meg a szívem. Gyermekem, s asszonyom miatt… Ó, Júlia! Hányszor mondtam néki, oltsuk el hát a gyertyát, mert azt ingyen nem adják.

– Nagy huncut maga.

– Na végre, hogy nem Alexander Sztevanovicsoztál le!

– Mitől lett ekkora nőfaló? Nem szégyelli meg magát attól, akit úgy szeret? Mi, ha nagyon berúgunk, mert ép ésszel ezt nem lehet bírni, néha úgy ébredünk, hogy kimászik mellőlünk egy tenyeres-talpas gyévocska. Azt már én is megtanultam. De úgy iszkolnak, mintha visszavonulót fújna a kürtös! Szégyellem is magam reggelente. Innom kell!

– Nekem is, Gábor. Ronda dolog ez a vodka, itt fent, ahol csak hideget terem minden, se szőlő, se szilva, de valamirevaló gyümölcs sincs. Nem kitaláltak egy pocsék ízű, de jól fejbevágó italt!? Örüljünk neki, még meg is kedveltek tán. Na, megyek, kigombolom az ingemet, mert a nyakravalót sosem viseltem ám.

– Maga megtehette, mert tiszt volt, költő, művész, de próbáltuk volna mi kritizálni bármelyik hadseregben a szabályokat.

– Mi lett volna, te?

– Félig agyonvernek, vagy teljesen, és tudja, mi a legszörnyűbb? A sajátjaink! Mert parancsra úgy megvertük egymást, de úgy! Szépen, vigyázzállásban… Ki nem tette – olyan is volt kettő –, rögvest azután pompázatosan a falhoz állították, és szép katonásan, durr, beléjük.

– Tudsz-e írni, Gábor?

– Igen hát, a karddal. Plajbásszal és pennával a nyámnyilák írnak. No, nem maga, mert ugyan gyengécske alkat, de erősen konok jellem!

– Akkor most nem diktálok levelet, mint eddig, bár az a gyanúm, hogy korábban is csak fejben diktáltam… Talán saját magamnak… Megyek a nagy ronda tajgájukba, megkeresem az én Júliámat.

Vajon honnan került oda annyi kopár vadság? Egyik oldalon jeges sziklafal, a másikon fenyves zöldellt. A völgyben, jégtorlaszait hengergetve, iszonyatos vágtával zúdult alá egy ismeretlen nevezetű folyó.

Már tudták, hogy a barakktól keleti irányban, egy kopár, télen befagyott, nyáron embernyelő ingovány mögött kezdődik az égnek meredő fagyfák erdeje. A szűkre szabott idejű nyáron úgy zöldellt ott minden, mintha az a rövid idő örökké tartana.

– Gábor, meg kell ölelnem! Vár! Látom széttárt karjait és szemének csillogását, hallom, amint ott, a szülőföldön, ahol a véremnek kellett volna ömleni, nálam sokkal bátrabban, teli torokból kiáltja: „Akasszátok fel a királyokat!” Mi már-már lustálkodón várjuk örökös időbevégződésünket.

– Százados úr, már túl jól megismertem az évek során, maga nem egy olyan akasztgatós fajta.

Levetette köpenyét, kigombolta ingét, és úgy, mellényben, ahogy Júlia szerette, megindult. Valahonnan messziről, a téli árbocszerű fák között a hangját hallotta.

– Jövök, feleségek felesége!

Már szürkült, de ott fent olyan rövidek a nappalok, hogy meg sem próbálták az éjszakákat megkülönböztetni a zord időtől, amikor ugyanúgy szinte semmit nem láttak. Egy kicsit a vodkától is lángoló lélekkel magához ölelte a köd. Igen, bizonyos értelemben köddé vált, így örökre belevéste nevét, nem csak egy század könyvébe. Beleveszett és harsogta teli tüdőből:

– Hagyjatok végre nyugton! Engedjetek vissza Segesvárra! Még haló poromban sem lehet békességem? Másenykákat, Nagyezsdákat találtok ki nekem, Kiskőrös helyett, meg vodkát? Minden út az első lépésekkel kezdődik, és egy utolsóval fejeződik be. Ez még a csatákban veszettekre is érvényes!