Dúskálás a...miben is...

Hová lett, de tényleg hová...? már nem emlékszem. Talán a robbanás, vagy más repített ki alólam mindent, amit hétköznapi egyszerűséggel egzisztenciának neveznek. Nem, talán mégsem az volt az ok... Akkor csak a szomszéd repült ki az ablakon, amikor a gázpalack lángra lobbant és elfelejtett elaludni, a szomszéd viszont örökre. Na, jó, nem épp azonnal, három napig, még átmeneti állapotban várta a fintorgó szállítómunkásokat. Érte mentek, elszállították. Sosem fog maratont futni, pedig készült rá.

Nem ez volt az ok, a lakás így is megmaradt, csak a férj tántordult két feles között, mákos tésztával teli szájjal egy másik nő után, még most is emlékszik. Ebéd közben, ugyanúgy zabált, mint szokott, félmeztelen, hájas felsővel. Dagadtra puffadt, teletömött szájától a szemei is kiguvadtak, ahogy egészen érthetetlen recsegéssel, a nyelések között harapdálva, odahintette neki.

– Anyus, a vacsorád nem kell, nem jövök haza.

– Mi dolgod van, Elemér, be kell menni éjszakára? – kérdezett vissza, még egybeszívvel és teljesen halvány gyanú nélkül Miranda.

– Nem, anyus. Mától nyugodtan leverandázhatlak, sőt azt is mondhatom neked, hogy mily randa vagy! Itt hagylak a kölykökkel, találtam jobbat. Nem okosabb, mint te, nem is szebb, de csúnyább. Ja, és nem repked fel-alá a lakásban engedélykérés nélkül, mint te, ha itthon vagyok, hanem mindenféle virágelvárások nélkül, lenyeli a maga mindhárom, különböző színű tompítóját, azt hiszem az egyik hangtompító, mert nem horkol. Amikor ébren van, azt teszi, amit mondok, különben meg alszik.

Miranda egészen különös élményű látomásgerjedést érzett. Odament, megvakargatta Elemér kövér tokáját, aztán egy óra múlva, mikor a lányok együttes munkája, a hideg vizes borogatás és az ecetes bedörzsölés magához térítette, már teljesen lemondott a furcsa álomról, olyan éber lett, mintha le sem ütötte volna Elemér.

Három hétig zokogott éjjel-nappal, csak rövid időre koppant le a szeme, de amint egyre girhesebb teste éberre rebbent, azonnal nekiindultak megállni nem akaróan, hangtalan, lelket fojtó, tűzforró fájdalommal mind csendesebb és mégis bőven ömlő könnyei. Aztán lassan azok is megálltak, és csak a száraz tekintete mögötti, vidáman ugrándozó pomponosok csapata taposta lelkének minden zugát, hogy felejteni ne tudja nagypofájú, nagybélű, iszákos első szerelmét, mind a három gyermeke apját. Hát ezután a negyven kilogramm alatti kategóriába visszaesett küzdőállapotában szállt örökké odébb a szomszéd… Akkor még volt mit enni, és hiába csavargatta a tűzhely és a palack zárógombjait, egyre erősebb süvítéssel ömlött az ijesztően lángoló gáz. No, a kiégett lakás elég kellemetlen volt, de még mindig létezett, aztán valahová az is elszállt, ha jól emlékszik… De itt már a visszapillantó szemüvegén komoly látászavaró karcolások díszelegtek, ami egyre lehetetlenebbé tette az összegzést, vajon túlzabálták-e magukat? Dőzsöltek talán, vagy pocsékba brekegték az összes holdfogyatkozáskor a számlapénzeket. Mosolygott, szeretett volna minél több szemet, hogy lássa, hová lett. Elúszott valahová, és ő az álomkórságból feléledt.

Mígnem egy napon, előbb egyetlen, majd az összes gyereke elhagyta, és az utcán találta magát. Már olyan éhes volt, és az egy szál ruhán kívül semmije, hogy az utcasarokban sem tudott gondolkodni, pedig megtette volna.

Nagyjából egy évvel a családfő elböfögése után süllyedt ebbe a mélyhűtött pinceszerű, beszűkült lelkületű, érzelmeket csak fájdalom szintjén ismerő, lelki és erkölcsi állapotba. Szerencse, vagy pech, hogy megismerkedett a főutcaseprővel, aki épp ilyeneket gyűjtött mint ő? Ilyen kifakult negatívra hasonlító nőket, akiket már az ismerőseik sem tudnak azonosítani, és boldogan vállalják egy kis csereberéért a legfőbb főnök alá válásukat. Tudniillik azoknak, akiknek a szívéből nem áll ki millió belőtt nyilacska, nem gondolnák, hogy egy ilyen – extrém sportnak sem akármi – karrier elérése is vágy vágya lehet sokaknak. Mirandából a főnök úr egyik beosztottja, reggeltől estig utcát seprő szorgoska lett.

Kicsit Kőműves Kelemennének érezte magát, olyan elevenen befalazott, falból kinéző, egyre rozsdásabb gondolatú, romlatlanul is nagyon romlott, beleborzadás lett.

Így aztán megszűnt az utcán alvások mocskos ideje, egy gyönyörű, szalmával bélelt, hárembarakk váltotta fel. Nem szerette. Elsősorban nem hárman voltak, és a főnök nem kivételezett. Most, hogy meghízott negyvenegy kilogrammra, a legcsinosabb világítótornya lett barakkjának, és kolléganői epebántalmára. Egy napon elérte a főnöki "first lady" rendfokozatot. Onnantól kezdve az utcánál csak kicsit szutykosabb hármas barakk, felváltódott. Már ketten feküdtek egy matracon.

– Mi történt, hová lett? Olyan hideg van...

– Igyál cicám, itt a tinta!

– Mi történt, hová lett, olyan hideg van...

Felkapta a fejét, már megint elaludt. Pedig, ha a pályaudvar várótermében jegy nélkül rajtakapják, hogy csak úgy szundikál, akár börtönbe is csukják…

– Lehet, hogy jó lenne – gondolta –, ott legalább aludni lehet, és nem arra figyelni, nehogy véletlenül vasutas vagy rendőrjárőr igazoltasson.

Megint elszenderedett. Riadtan ébredt, már két hónapja nem aludt, talán két órát.

Valaki – akinek egy biztos, hogy tányérsapkája volt – a képébe kiáltotta:

– Raga, raga! Sopánkodunk, füstöske, biztosíték. Igen, raga, raga!

– Vakarja meg a fülét, és ha akarja, az enyémet is megfoghatja. Vigyen, ha mer!

Ez valamiért megtetszett a járőrnek, nem vakargatott, elment.

Három hónapig nem aludt, aztán egy kánikulai, felfüllesztett nyári napon bekopogott, közel az ötvenhez, a húgához, karján egy bébivel. Előbb agyon akarták ütni, aztán hozzá is fogtak. De jó munkához idő kell, ezért abbahagyták, és apránként csinálták.

– Ideadod a gyereket, neked úgy is van egy csomó. Igaz, hogy rád sem fütyülnek, de ez teljesen érthető, az apjuknál laknak, vagy hol.

– Nem az apjuknál laknak – rimánkodott Miranda –, mind a lábán áll.

– Van lakásod?

– Nincs.

– Jövedelmed, munkád, naplopód?

– Nincs – válaszolta Miranda.

– Nincs hát, még egy rendes tetkód sincs sehol. Ideadod a gyereket, mi felneveljük. Keress munkát, albérletet, és ha rendesen kifizetsz, tisztességes nevelést kap.

Miranda elment, és nekiállt keresni. Azóta is csak keres, keres, keres egyfolytában még mindig. Már száz méter mélyen leásott, és még nem talált semmit.

Lám, vannak még csodák, mert egy borzas napon, a gyámhivatal, a hatszázötvenedik bejelentés után, hogy gyereksírás és üvöltés hallatszik a szomszéd lakásból, valamit szétpukkasztott, és valamit rendbe tett. Miranda kislányát, aki olyan volt, mint egy könyvjelzőnek használt, szétnyomott kis rózsaszál, egy visszavirulásra alkalmas, sivárság nélküli családnak adták örökbe.

Miranda gyermeknek szőke, kamasznak barna, felnőttnek sötét, fekete haja, sokak értetlenségére, fehérre váltott. Már lecsúszott a szakadékba, lógott lefelé, amikor ezek az idegenek kicibálták a halálból, és birokrakelés nélkül mosolyogva kérték, hogy látogassa, ahányszor akarja gyermekét, végül is ő az anyja.

Így Miranda boldog élete teljes koronázásával, senki nem érthette, hogy egy teljesen hétköznapi, a túl sok jóba forgatott nőszemély, mitől idegremegő alig ötven évesen.