Csendháborítás

Lemenőben volt a nap a meredek hegyoldal fölött, még bevilágította utolsó sugaraival a völgyet, aztán nyugtában a hegy fokozatos árnyékával takarta be. Ifjúként ritkán vágyik az ember igazi, csendes nyugalomra nyaralás közepette, de a nem túl nagy kiterjedésű kemping fegyelmezett, zenebömbölést és egyéb zajt nélkülöző éjszakáit nagyra tudtuk értékelni.

Korán keltünk, nyakunkban a világ, ungot-berget bejárva, turistautak és strandolás után, valódi pihenőre vágytunk.

Andalogtunk épp az otthont nyújtó sátor felé, amit egy egész napra magára hagyva, sokszor csodálkoztunk, hogy egyáltalán még megvan… Megvolt, és belőle sem loptak ki semmit, pedig úgy őrizetlenül, egyben mindent elvihettek volna. Bográcsban hevenyészett vacsora után, az önmagunknak fújt takarodónak éppen engedelmeskedni akartunk, amikor nagy robajjal egy bútorszállításra is alkalmas furgon tolatott be. Többen kimásztak a sátraikból nemtetszésüket kinyilvánítva. De hát mit lehetett tenni, majd csak elmegy. Mindenki azt gondolta, hogy egy sofőr pihent meg, a nekünk lehető legrosszabb helyen, aztán nyugodtan kipihenve magát, minél hamarabb elpárolog. Ehelyett a raktérből nyolc ember ugrott le, egy tíz személyes sátrat pakoltak ki, és megrökönyödésünkre – ágyakat! Na, nem olyan igazi masszívakat, de nem is kempingágyakat. Furcsa volt! Miután úgy tűnt, mindent leraktak és épp a sátorverésen ügyködtek, a bal hátsó kerék még mindig úgy meg volt süppedve, mintha egy tonnás vasdarab nyomná. Valaki hatalmasakat kurjantott bentről a raktérből, erős, orrmandulás, irritáló hangon. Sokat nem láttunk, csak annyit, hogy egy igen masszív faágyat emelnek ki, aztán pedig egy fotelt… Nekünk az több volt a soknál!

Ami ezután következett, a félhomályban már csak többé-kevésbé tudtuk felmérni. Az orrmandulás hangú ember nagyobbnak tűnt, mint bárki, akit azelőtt láttunk, nem elsősorban magasságra vonatkozó kiterjedésben. Harsány cseverészésüket egy jól megérdemelt munka utáni, sötétben már csak alig látható falatozással koronázták meg, majd nyugovóra tértek. Nagy kő esett le a szívünkről, reméltük, nem valami zajos, bajt csináló banda fészkelte épp be magát. Elhelyezkedtünk a hálózsákjainkban, majd elalvás előtt értelmezhetetlen motorfűrész és légkalapács hangjának ötvözete kezdte el ütemesen pozdorjává törni a korábban még szinte tapintható csendet. Hosszabb idő után jöttünk rá, hogy horkolásról van szó. Valami eget verő horkolásról, olyanról, amit vagy ötven ember egyesített ez irányú működése sem produkál. Az orrmandulás nagyhangú verte föl a völgy csendjét. Jól aludt! Szerencsére, vagy nem, a barátairól ez nem mondható el. Hajnalban föltápászkodtak és valahová eltűntek.

Csak reggel tudtunk elaludni. Egy óra alvás után szokás szerint nyakunkba vettük a világot. Volt ott egy borzasztóan mocskos vizű csónakázótó is. Állóvíz, amit soha nem takarítottak. Akkor megláttuk a nagy, kövér orrmandulást, hozzá hasonlót azelőtt csak televízióban vagy fényképeken, valahol a 200 és 300 kilogramm közötti súllyal. Sajnálatra méltónak láttuk. Jóindulatú fejéből, az egész nagy kövérségből, ami a teste volt, valahogy kiviláglottak a szemei. Nézte a csónakázó barátait vagy rokonait, ki tudja, kik voltak. Ijesztő volt, egy mesterséges csatorna fölötti, tákolt deszkahídon álldogált, aminek lécekből voltak a korlátai. Oda sem mertünk nézni. Harsány párbeszéd folyt a csónakázók és a nagy, kövér orrmandulás között. Megfordultunk és eljöttünk. Jókora távolság után egy hatalmas reccsenésre vissza sem mertünk nézni, mert egyértelmű volt az oka. A nagy, kövér, orrmandulás hangú kiabált, nyakig süppedve az iszapos vízbe. Barátai valahogy tartották. Végül daruval vették ki szegényt. Hozzászokhatott a súlyából adódó különleges helyzetekhez, mert ez sem szegte a kedvét.

Jött az este, rettegve vártuk. Társai, az előző éjszaka tapasztalataiból tanulva kiékelték oldalfekvésre és már senkit nem zavart a nagy, kövér, orrmandulás álma, horkolása elviselhető mosógépzúgásúvá szolidult. Másnaptól kezdve, a hátralevő napokat kemény tölgyfafotelből történő szemlélődéssel és kurjongatással töltötte.