–
Már olyan rég nem ettem csirkét, hogy az ízét is elfelejtem lassan. Fogytam is
70 kilót, most a zöldségesnél, eladhatnának fél fűszálnak,
petrezselyemlevélnek, de soha többet nem szeretnék csirkelevessel összefutni.
Ugyan nem futkorászott, legalábbis a leves nem, de a nővérem – minden apróságra
érzékenyen – hőmérőt rakott abba az egykori, meg nem evett, utolsó tányér tartalmába.
Nem tudom, láttak-e már ilyent? Nálunk, embereknél persze ki kell várni, de
ott, a szemem előtt kezdett el vágtatni a higany. Maga a hőmérő megpuffadt, és
felül lila gőzök buborékát eresztette a szoba – apró tarhonyával díszített –
belterületébe. Kivettem a hőmérőt, 82 fokot mutatott. A nővéremre néztem, ő meg
rám, előre görnyedt, és harsányan – sőt annál sokkal hangosabban –, magát a
teljes ellenőrizhetetlenségbe hahotázta.
–
Hiszen csak 44 fokig van kijelölve a hőmérő! – sziszegte, két vincogó,
vinnyogó, nehézkes nevetés közben. Éppen ez kelesztette meg, a bennem lakozó
furcsa tésztáját.
–
Na, egye fene, én nekilátok! – mondtam, és akkor történt, hogy rám kacsintott a
csirkeszem. Én is meggörnyedtem, de nem úgy mint a nővérem, egyáltalán nélkülöztem
minden rózsaszín csirkeséget. Semmi derűfújtató jelleg nem fakadt belőlem,
olyan lehettem, mint egy celofánnal lekötött, üvegben úszkáló, kovászos uborka,
amelyik megretten és meggörbül.
Azért
ez a nagy fogyás, mert soha többet nem ettem csirkét! Igen, tudom, említettem
az elején, de hát ez egy lényeges momentum, a most is fazékban rotyogó
életlevesemnek.
Hogy
tetszik mondani? Bántottam én magát? Már miért lettem volna vegetáriánus? Nem
szeretem csak a zöldet, sem káposztát, sem gyümölcsöt.
Nézzen
meg jobban, ha nem lát, vegyen nagyítót! Mihez hasonlítok, talán egy vásott
fogú dajkához, ugye nem? Mondtam már, akinek sürgős növénytani gyűjteményre van
szüksége, a petrezselyem, lapított levél szerepét naponta elvállalom. Hogy
micsoda? Mondom, nem ettem szárnyast azóta, kimondottan taszít a levesem
csirkéjének szemembe röhögése. Semmi mást nem eszek azóta, csak húst hússal,
hús garnírunggal, desszertnek egy nagy darab húst és a desszert desszertjének,
mondjuk hússüteményt. Nehogy már vegetáriánus legyen mindenki, aki épp pont,
netán, a feléje gőzölgő csirkekacsintással nem szeret szemezni. Mert ugye
mennyivel más az összes egyéb hús! Orvostudományilag, a csirkétlenedésre fogják
fogyásom okát. Nem egészen értettem az indoklást, de valami olyasmi szöveggel
támasztották alá – sejtelmem sincs, hogy valós vagy nem valós érvüket –, hogy
mint a kalácsban fürdő, belesült mazsolaszemek nagy szemű szőlőből szikkadtak
picibe, a sült kalács ölelő tésztájában ropogós szorító zsugorodás
összehömpölyögtetése lapított levéllé. Ezért lehetek én, a világ legboldogabb
evője; láthatatlanul eszek meg havonta egy-két ökröt, néhány disznót és
megszámlálhatatlan, kisebb méretű hússá válót. Közérzetem kiváló, egészségem
remek, a méreteim pedig – a kacsingatás kapcsán kialakultak – cseppet sem
zavarnak hobbi jellegű nem-csirkeleves-evésemben. A nővérem csak fetreng a
röhögéstől, még mindig, pedig már nem is nagyítóval, hanem mikroszkóppal néz,
és rettegnek tőlem a vendéglők konyháiban. Csak az ott tanyázó rengeteg Sajtos-ivadék
kedvel, bár féltem, hogy megesznek, meg is próbálták, de nem lehet, túl tömör
vagyok!
Valami
hatalmas puffanás szakít gondolatmenetemen...
Igen,
én vagyok, itt az ágy mellett, a padlón, a magam nagyon sok kilójával, pedig
milyen szépet álmodtam a fogyásról, a nem vegetarianizmusról, sült sülttel való
habzsolásról. Ja, és a csirkét is szeretem, nővérem sincs. Akkor meg ki
röhögött itt, az álmomban az előbb? Á, azt hiszem, az a bizonyos levesből
kacsintás nem történt meg, de megtörténtnek álmodtam. Akkor, miért ne
álmodhattam volna magamnak, teszem azt, egy görnyedten nevető, nyuszifülű nővérkét?
Még jó, hogy nem evett meg fűkoromban, de most, hogy felébredtem, valahogy fel
kell tápászkodnom innen. Hej, jaj, de jó is lett volna a, már nem emlékszem,
hány kiló leadása, amit összeálmodtam, így a magam 247, erőteljes, egészséges,
zömök kilogrammjával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése