Senki

Szürkeség álma a hideg novemberi éjszakában felhőtlenül, dideregve, szokványosan mély volt vigvamjában, ahol a hideg ellen bölényprémmel takarózva vacogó társai között egymást melengették. Nagyon szépet álmodott! Vágtatott barna lován szilajul, a legjobb vadászhoz méltón a dübörgő bivalycsorda belsejében. Az összes nyílvesszőjét kilőtte már íjából, mind-mind célba találva döntött földre egy-egy bivalyt, amelyik további több tucat száguldó társának összeomlását okozta, ahogyan beleütköztek, mint az autópályán egy váratlan baleset következtében a tömeges karambolnál.

    Szürkeség feszesen kihúzva magát lova hátán úgy igyekezett manőverezni, hogy a csorda széle felé jutva, abból kikeveredjen. Ez sikerült is neki, eltávolodott a dübörgő bivalycsordától, nézte, amint a hatalmas állatok tovarobognak, majd diadalmasan összegyűjtötte a zsákmányul ejtett vadakat. Azaz összegyűjtötte volna, hiszen a bölény súlya korántsem kismadáréval vetekszik. Ebben a tevékenységben nem is ez gátolta, hanem az, hogy elkezdett dübörögni a föld. "Gyönyörű ez a dolog, és én vagyok a legnagyobb vadász – gondolta Szürkeség –, még mindig hallom a csorda dübörgését."

    Félálomból hirtelen a valóságba csöppenve, a törzs férfitagjai fegyvereik után kapva, az éhségtől korgó gyomorral, ami kicsivel korábban még sokuk álmát zavarta, lóra kaptak az élelemszerzés szükségéből. Szürkeség már nem örült annyira, olyan szép volt álmában a legnagyobb vadásznak lenni. Kikecmergett vigvamjából, tette, amit a többiek; azért nem kapkodta el nagyon, úgy igyekezett, hogy utolsónak induljon. Szürkeségnek bőven elég volt álmában nagy vadásznak lenni, a valóságban az életnek ez igen veszélyes része, a vadászatba indulók nem kis hányada sehogy, vagy súlyos sebekkel tér vissza. Valahogy ez nem vonzotta őt, így poroszkálva társai után, akik észt vesztett vágtával üldözőbe vették a csordát, hogy népük és maguk életben maradását biztosítsák a következő lehetőségig, rá sem hederítettek a köztudottan gyáva Szürkeségre, aki az első domb mögött fához kötve lovát, a tetőről kémlelte az eseményeket. Nagyon jó füle volt és nagyon jól hallott, indián módon élt ő is, a törzs tagja. Jól látta, hogy a főnököt felökleli egy bölény, és hogy egyik állatot a másik után ejtik el a kétségbeesetten harcoló vadászok.

    Várt. Sokat kellett várnia, a vadászat hosszan elhúzódott. A csorda nagyon messze lehetett már, bőven a látókörén kívül, mikor fáradt, véres társai, hevenyészett, hordágyszerű, vastag faágakon a bölénytetemekkel, sebesültekkel, halottakkal, köztük a felöklelt főnökkel, előkerültek. Hol volt már az a robogás, az a hév, semmi nem hajtotta őket, megvolt a zsákmányszerzés. Jól tudták, ezért a bőrüket viszik vásárra, így ez nem okozott sem az épeknek, sem a sebesülteknek semmilyen traumát. Szürkeség, mikor csapata a domb alatt elhaladt, óvatosan lova hátára szökkent, csendben megkerülte azt, várt egy darabig, majd heves csatakiáltásokkal az övéi után vágtatott, alibi gyanánt némi bivalyvérrel önmagát bekenve, harsányan üvöltött:

    – Várjatok, testvérek, csak nem hagynátok itt egyedül a vadászmezőkön! Hiszen még az örök vadászmezőkön sem jár egyedül egyikünk sem.

    Bevárták, olyan jellegzetes, rezzenéstelen, érzelmeket ki nem fejező, indián arccal. Egymásra sem néztek a hős Szürkeség érkezésekor.

    – Megérkeztem én is, azt hittem, már meg sem vártok. Annyit küzdöttem a vadászatban, hogy teljesen elkeveredtem.

    A súlyosan sérült főnök odaintette Fehér Tollat.

    – Ha meghalok, te leszel az utódom. Amíg ez kétes, addig is átruházok rád minden főnöki jogot. Ha beszélni tudok, kötelezlek, hogy kérd ki a véleményemet, csak akkor cselekedj saját fejed után, ha meghalok. Most menjetek odébb, és hívjátok ide Szürkeséget.

    Szürkeség a hívás hallatára valamilyen kitüntető szavakra, netán főnökfélének való kinevezésre számított. Valamit végül kapott is...

    – Szürkeség, mától a nevedet megváltoztatom!

    Ez általában olyankor szokott történni, ha valaki hőstettet hajt végre, és annak kapcsán érdemben méltóbb névvel illetik.

    – Választhatsz három név közül.

    – Úgy legyen, Főnök.

    – Az első Gyáva, a második Nemvadász, a harmadik Senki.

    Ilyenkor nem volt gondolkodási idő, a válasznak azonnal jönnie kellett. Szürkeség, gyávasága mellett ravasz is volt, egyértelműen leszűrte, hogy Nemvadász nem lehet az, aki magát nagy vadásznak tartja, a Gyáva pedig egyenlő lett volna a törzsből való saját kiszavazásával. Azt is tudta, hogy alkura lehetőség nincs.

    – Legyen a nevem Senki.

    – Rendben, Senki, hívd ide a népemet!

    A harcosok közelebb jöttek, a főnök hozzájuk intézett elhaló hangon néhány szót.

    – Ezt az embert a mai naptól úgy hívják, hogy Senki. Utasítom az összes harcost, hogy senki ne merje gúnyolni Senkit!

    A hirtelen Senkivé lett Szürkeség örült ennek a jó hírnek.

    A főnök folytatta.

    – Megértettétek az utasításomat?

    Komor bólintás minden irányból, ez volt az igenlő válasz. Aztán mindenki harsány, gúnyos nevetésbe tört ki, mert mindenkinek szabad volt Senkit gúnyolni, csak Senkinek nem.