–
Parancsnokok, rendeljenek gyülekezőt az egységzászló elé!
–
Értettem, százados úr!
A
két parancsnok sarkon fordulva összeterelte a mezőgazdasági munkából érkező,
szerszámjaikat éppen lerakó, levente sihedereket, előzetesen utasítva, hogy
mindenki viselkedjen megfelelően katonásan a százados úr jelenlétében.
–
Egyenruhákat megigazítani, hasat be, mellet ki, vidáman!
Tulajdonképpen
a két parancsnok sem tudta, mire megy ki a játék. Büszkén álltak ifjú
beosztottaik élén. Hogy látványosabbak legyenek a külsőségek, még azt az első
világháborús, egylövetű, játéknak is humoros, fegyvernek nevezett valamit is
rájuk parancsolták. A százados érkezett.
–
Vigyázz! Jobbról fogadás, tiszte-legj!
A
korántsem katonai kiképzésben, de ahhoz hasonlóban részesült leventék ezzel még
valahogy megbirkóztak, aztán a százados úr elkezdte a szónoklatot.
–
Kedves barátaim, honvédek! Abban a rendkívüli megtiszteltetésben részesülnek,
miután a leventekiképzést olyan magas szintre emeltük, hogy az gyakorlatilag
azonos a katonai kiképzéssel, önöket, magukat, fiaim, a mai naptól tényleges
katonának tekintjük, a katona minden jogával és kötelezettségével. Önök, a
méltán versenyképes fegyverzetükkel céltáblára már, lőgyakorlataik
eredményeként, tökéletesen tudnak lőni. Kár lenne ezt a tudást és az ifjúi
bátorságot, ami kebleikben duzzad, veszendőbe hagyni, ilyen sötét időkben,
mikor hazánkat minden irányból az ellenség ármánya fenyegeti. Használják halált
megvető bátorsággal fegyvereiket az ellenség irányába! Ne rettentsen meg
senkit az, hogy egyikük-másikának géppisztolya van. Maguk a haza
jóvoltából, ifjúi hős bátorsággal, mindezt nem csak behozzák, hanem túl is
szárnyalják.
Mondta
mindezeket olyan meggyőzően, hogy a legnagyobb baj: talán ő is elhitte… Míg egy
vacak egylövetűbe belehelyezem a töltényt, zárdugattyút zárok, célzok, lövök,
zárdugattyút nyitok, hátrahúzom, kirepül a töltényhüvely, új töltényt teszek,
zárok, célzok, lövök... evvel nem lehet egy géppisztolyt – ami ennyi idő alatt
három tárat kiereszt, írd és mondd 90 töltényt –, lekörözni. Lehet, hogy nem
hitte, akkor viszont igen-igen gonosz, az ifjakkal mit sem törődő egyén volt.
–
A mai éjszakát szálláshelyeiken töltik, reggel megkapják a rendes katonai
egyenruhát. A hadnagy urak az egységet két zászlóaljra választva fogják önöket
harcba vinni, támadóink ellen.
A
két hadnagy ugyanúgy meglepődött, mint a hirtelen katonává lett leventék, azzal
a különbséggel, hogy az utóbbiak nem tudták felmérni a helyzet súlyát. A
hadnagyok reggelig maguk sem látták, hogy melyikükre milyen sors vár.
Megejtették az egység teljesen véletlenszerű kettéosztását, majd a reggeli
sorakozó után:
–
Fegyvert vállra, irány az állomás! – hangzott.
Senkitől
nem tudtak elbúcsúzni, hiszen előző nap még nem gondolták, hogy a frontra
igyekeznek az ország minden részéből mezőgazdasági munkára odavezényelt
leventék, ifjak, a katonai szolgálathoz szükséges életkornál fiatalabbak.
Álltak, ilyeneket énekeltek: "Ma este indulunk a frontra, búcsúzni jöttem,
Kiskató..."
Jó
heccnek, fiatalos kirándulásnak vették a dolgot, lesz majd miről mesélni a
gyerekeknek. A tiszteket aggasztotta a kettéosztás, felmérték, hogy nem
ugyanabba az irányba fog indulni a két vonat, ám az utolsó pillanatig velük sem
közölték, hogy melyik zászlóalj melyik irányba indul. Megtörtént a
bevagonírozás. Gyűlöletes szó! Amolyan állatokra és árucikkekre alkalmazandó.
Tény és való, hogy a II. világháborúban nem csak ezekre, de katonákra és
fájdalmasabb esetekben, mit sem sejtő civilekre is a bevagonírozás szót
használták.
Kigördült
a két szerelvény, a fiúk ifjúi lendülettel énekelték nótáikat. Integettek
egymásnak a túlsó sínpáron mozduló szerelvény vagonjaiban utazni induló
társaiknak, akik közül az egyik vonat teljes létszámú leventeállománya soha
többet nem tért vissza, még fogságból sem…
A
másik vonat nyugatnak indult. A parancsnok tisztességes, nem utolsósorban jó
helyzetfelmérő ember volt, aki tudta, hogy bármivel lennének ezek a majdnem
gyerekek felfegyverezve, nincs olyan hadsereg, ami ellen bevethetőek volnának.
Így az amerikai csapatok érkezésekor hatalmas fehér zászlót lengetve egyetlen
puskalövés nélkül megadta magát és a zászlóaljat.
Nagyon
sok hadifogoly történetet meséltek, elsődlegesen orosz fogságból hazatértek,
nyomorúságos 30-40 kg-os, éppen hogy életben levő, kényszermunkán és kínzáson
átesett szerencsétlenek. Feltehetően az amerikai fogság sem lehetett leányálom
– esetünkben legényálom –, de az akkori amerikai hadsereg olyat tett, amit a
mostani soha nem tenne, egyetlen ellenséggel sem. Egyszerűen nem vette el a
fegyverzetet!
Feltehetően
az első és második generációs magyarokból még sokkal többen beszélték a
nyelvet, mint most, így mindenkor és minden körülmények között volt magyar
tolmács, rosszabb esetben németül beszélő amerikai katona, aki az ugyancsak
németül legalábbis gagyogó tiszttel és hirtelen fogollyá minősült leventékkel
kommunikálni tudott. Nem őrizték őket! Ugyanott maradtak elszállásolva, ahol
voltak, még a lőszert sem vették el! Egyetlen kérés volt, annyit mászkálhatnak
a városban, amennyit akarnak este nyolcig, csak ne rúgjanak be, és ne
lövöldözzenek, azaz lehetőleg a fegyvert tartsák zárva. Ez is olyan kérésféle
volt. Másféle mentalitás uralta akkor még a mai félelmetes amerikai hadsereget.
Tény,
hogy ez számomra külön öröm, mert ebben a foglyul ejtett leventezászlóaljban
ott volt az apám is.
Az
unalom ette meg őket reggeltől estig, mikor egy nap dzsipen amerikai tiszt
érkezett két közlegénnyel.
–
Ha van önként jelentkező, szükségünk lenne négy emberre, bizonyos belső
munkálatokra.
A
négy ember közül az egyik az apám volt. A többiek hátul suttogtak, sunnyogtak,
hogy "tiszta hülyék vagytok, itt ellődörögjük az egész napot, tény, hogy
korog kicsit a hasunk, mert a hadifogolyétel a fél fogunkra is alig elég, de
úgy élünk, mintha szabadok lennénk, ti meg önként vállaltok rabszolgamunkát?
Milyen munka lehet az, amihez semmilyen szaktudás nem kell?"
Apám
nem próbált meg visszakozni, már nagyon unta a tevékenység nélküli életet.
Csendesen jegyzem meg, hogy hadifogolyként nem rájuk parancsoltak, hogy te, meg
te, jöttök, hanem önként jelentkezőket kerestek…
A
munka a következőkből állt: a tiszti étkezdében fel kellett szolgálni az ételt,
számtalan edény mosogatása is a nyakukba szakadt. A másik oldal korántsem volt
rossznak nevezhető. Elképzelhetetlenül sokféle ennivalót ettek ezek az
amerikaiak. A 8-10 perces előképzésben tisztázták, ha egy tiszt int, egyszerűen
vigyék tovább azt a fogást, amit éppen tálalnak. Megjegyezték, hogy szolgálaton
kívül annyit ehetnek és ihatnak, amennyi beléjük fér. Mindenesetre ez nagyon
sokszorta több volt, mint a hadifogoly-ellátmány. Három napig bírták, betegre
ették magukat a szó olyan értelmében, hogy mozdulni is alig bírtak. Ezt jól
bekalkulálták előzetesen ideiglenes munkaadóik. Sokkal rosszabb lett volna, ha
elkezdenek lopkodni; így rászabadították őket az asztalnagyságú
csokoládétáblákra és más finomságokra. Kitétel tiltásként annyi volt, hogy
berúgni nem szabad.
Nos,
amikor ez az egész véget ért, néhány szuvenírrel és kimondottan kedves emlékkel
– meglehetősen körülményesen bár –, de hazakerültek. Le sem fogytak, le sem
gyengültek, bejártak egy olyan helyet a hajdani német birodalmon belül, amit a
mindenféle frontra vezényelt német katonák hiányában az ő védelmükre szántak.
Az, hogy a második szerelvény utasai közül senki, de senki nem jött haza, csak
néhány év múlva vált véglegessé, mikor már minden hadifoglyot hazaengedtek.
Akkortól
vált apámnak szokásává afféle névsort olvasni időnként. Kardos János, Szalai
Imre, Bordás Pál, László István, Kiss Imre...
És
a háború már húsz éve befejeződött, de mikor néha-néha ezeket a neveket
felsorolta, mindenkor olyan vigyázzállásfélével tisztelgett nekik.
Azoknak
a tizenhét-tizennyolc éves gyerekeknek, akik a keleti fronton, a határtól több
ezer kilométerre teljesen értelmetlenül haltak meg.
Feltehetően
egy másodpercig sem tudták feltartóztatni az előrenyomuló orosz csapatokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése